Izé

„Ennyi?” – kérdeztem hitetlenkedve, miután meghallgattam a lázadó popdíva legújabb számát. Két és fél évig kellett várni rá, de nem lett több holmi közepes rádiódalnál. A tegnap debütált klipben pedig egy kéz alakú melltartó a legdurvább. Azóta is egy százas csomagnyi papír zsebkendő társaságában heverem ki a csalódást.

A Szigeten nem történt semmi. Az a fajta semmi, ami annyira szürke, hogy nehéz róla bármit is írni. A végén „szerencsére” akadt egy baromi rossz élmény: David Guetta az amúgy tök jó számainak békés egymás után pakolása helyett beizzított egy láncfűrészt, és az istennek sem akarta kikapcsolni. Csoda, hogy háromnegyed órán át bírtam hallgatni.

Amikor néhány méterrel előtted Calvin Harris bűvöli a villogó fények mögé rejtett keverőpultot, mögötted pedig tóparti tűzijáték ropog, felmerül a kérdés: merre pislogj? Én a váltakozó stratégiát választottam életem egyik legjobb estéjén, a Balaton Soundon.

Miért hallgatunk a hangulatunkhoz illő zenét egy szerelmi csalódás után?

„Ez valami paródia?” - kaptam föl a fejem, amikor először hallottam ByeAlex dalát a királyi tévé kereskedelmi sónak álcázott eurovíziós válogatóján. Utólag kiderült, nem tévedtem. Ha szerencsénk van, még a végén olyan emlékezeteset nyújtunk a nemzetközi porondon, mint tavaly az udmurt Buranovszkije Bábuski asszonykórus.

„Tel Avivot éppen bombázzák. Kérlek, imádkozzatok” – olvasta Hanna ismerőseinek idézetes, cuki képes és semmitmondó kiírásai között a Facebookon. Nem pont ezt várta az egykori zenetévében pózoló, hidrogénezett fiúkától, Steiner Kristóftól, akinek a posztjait csupán azért kísérte figyelemmel, mert celeb volt.

Nicole Westbrook ünnepi száma és klipje esztétikai merénylet. Az „It’s Thanksgiving” című muzsikában szó esik a karácsonyról, a szilveszterről, a húsvétról és a függetlenség napjáról, de mégiscsak a hálaadás viszi a pálmát, amikor asztali ima helyett rappelni lehet.