Ha lenne az internetes szerkesztőknek valamiféle szakmai egyesülete, most jól kiraknák a szűrömet belőle. Mert én bizony azt mondom, hogy a beállított és agyonretusált kajaképeknek az égvilágon semmi értelmük nincsen.
„Was?” – pislogott Jé, miután egy itteni kamasz közölte vele, hogy a homoszexualitás választás kérdése, de inkább betegség. És aki meleg, inkább éljen heteró kapcsolatban, mert gondolnia kell a környezetére is.
Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Bruce Jenner nőként folytatja. Nincs könnyű dolga. Olyan korban vállalta ezt a feladatot, amikor Botticelli Vénuszát tízből kilencen elküldenék mellnagyobbításra és zsírleszívásra, de még úgy is szétretusálnák, mielőtt rátennék valami színes-szagos magazin címlapjára.
Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.
Nézem, látom, mégsem értem. Szeretnék megvilágosodni, rádöbbenni, ítéletet mondani, de nem megy. Arról a női magatartásformáról beszélek, amelyik lehetővé teszi, hogy „majdnem-erőszak” történjen. Amikor a befogadó princípium megtestesítője inkább a másik arcába hajolva magyaráz ahelyett, hogy lerúgná magáról a fenébe.
Amatőr, vagy hobbi futóktól gyakran hallhatjuk a következő mondatokat: „Én vagyok a leglassabb futó, akivel valaha találkoztál”, vagy: „Nálam lassabban biztosan nem fut senki”. Sok olyan futó van, aki amiatt nem csatlakozik futóközösségekhez, vagy nem jár utcai futóversenyekre, mert zavarja, hogy milyen lassan fut. Pedig pont ez a negatív gondolkodás akadályozza meg az embereket abban, hogy kihozzák önmagukból a maximumot.
„Vegyél” – teszem elé a süteményes tálat, amikor látom, hogy valami bántja. „Nem kérek” – tolja félre, mert ő annál jóval tudatosabb. De nem elég tudatos ahhoz, hogy ezt megússza. Mert nemcsak sztárguruk léteznek, hanem olyanok is, akik tükröt tartva tanítanak. És ha bekopogtat egy, az élet onnantól kezdve nem piskóta.
