Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Tegyük fel, hogy „átvágtak, mint szart a palánkon”. Tegyük fel, hogy baromi rossz érzés volt. Tegyük fel, hogy megfogadtad: soha többé nem hagyod. Ez a reakció természetes, ám egy idő múlva újra kell gondolnod. Hiszen a cél: főnixmadárként ismét szárnyra kelni a hamvaidból. Hogy megint bízni tudj, mert az élet tulajdonképpen erről szól.
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
„Sosem értettem azokat, akik mindenféle tablettával akarnak lefogyni. Úgyhogy csak egy természetes zsírégetős kúrát csináltam végig” – büszkélkedett egy ismerősöm a minap, akinek a nép egészségre nevelése afféle missziója. Ő nem olvasta el az általa említett szer címkéjét, de én igen. A betyárkörte-kivonat mellett szintetikus pajzsmirigyhormon van benne.
Lilára duzzadt, szőröcskés nemi szervű nő guggolt a folyóban annak a videónak az előnézeti képén, ami legfelül fogadott a Facebook hírfolyamban egy kellemes estén. Kíváncsiságom a YouTube tartalmakat illetően mindig is erősebb volt a józan eszemnél, úgyhogy óvatosan rácsusszant az egér. Így néztem – pontosabban tekergettem – végig egy huszonkét és fél percben rögzített, elvileg játszi könnyedségű szülést.
Éktelen zajra ébredtem valamelyik reggel. Fűrészelés és puffogás hallatszott kintről, bentről pedig anya zsörtölődése. „Alig tudott aludni ez a szegény gyerek!” – aggódott, mert a nyolc órakor kezdődő ramazuri előtt fél négykor még nagyban toltam a melót. Aztán elhadarta apának, mi ez az egész: a szomszéd kivágatja a kert végében lévő fáit, mert „zavarják a rigók”. Néhány másodpercig nem tudtam, hogy ez valóság-e, vagy egy hülye álom.
A Bükki Nemzeti Park kellős közepén meghúzódó falu messziről pont úgy néz ki, mint a földi paradicsom. Közelről is. Ami a vendégnek adománynak tűnik, azt a helyiek átoknak élik meg. Az erdő az életük, de a természetvédők évről évre egyre jobban kiszorítják onnan őket. Mit csinál ötszáz ember az erdő közepén, ha teljesen magukra vannak utalva? Mi hír Magyarország elfeledett településein? Répáshután jártunk.
Hetente hányszor, és hogyan érdemes hajat mosni? A gyártók szerint természetesen minél többször és minél alaposabban. De ha egészséges és környezettudatos szeretnél lenni, akkor nem kell szót fogadnod.
