Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
Harcosok, aktivisták, forradalmárok, amazonok és véleményvezérek, akik valamilyen ügyért hadat viselnek. Rengeteget köszönhet nekik a társadalom: felnyitott szemeket, haladást és történelmi jelentőségű tetteket. Ég bennük a kitartás tüze, így céljukra fókuszálva bátran szembeszegülnek bármivel. Sőt, mindennel. Régen engem is érdekelt a szerep, de most jöttem rá, mennyivel jobban szeretem az életet annál, mintsem hogy ilyenné legyek.
Dobhártyaszaggató tapsvihar, üdvrivalgás, sok száz pár láb elefántcsordaszerű dobogása… – ez fogadta a színészeket, no meg Alföldi Róbertet, Szörényi Leventét és Bródy Jánost szombat este a Papp László Sportarénában, az István, a király után. Fura, hogy életem egyik legmeghatározóbb, libabőrös színházi élménye sokak szerint minimum nyilvános kivégzést kíván.
„Voltam ám tüntetni a tandíj ellen! Szégyellheti magát, aki nem…” – nézett végig a romkocsma asztaltársaságán Klotild. Csak azért hozta fel a témát, mert epedve várta, hogy megveregessék a vállát, amiért már húszévesen ilyen jó kis érdekérvényesítő állampolgár.
Előd kiábrándult mindenből, de főleg a közéletből. Elege lett abból, hogy egyre többet kell dolgoznia egyre kevesebb pénzért, miközben a zsidók gazdagodnak, a cigányok bűnöznek, a politikusok hazudnak, a buzik meg felvonulnak. Hát hogy képzelik, miközben az ország és benne az ő sorsa egyre csak hanyatlik?
