Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Az egyik legelcsépeltebb közhely a külföldi munkavállalást ellenzők körében az, hogy aki másik országban képzeli el a jövőjét, az a könnyebb megoldást választja. Nos, aki elolvassa Erika németországi történetét, aligha gondolja majd ezt, ő ugyanis alaposan megharcolt azért, hogy mostanra elmondhassa: megtalálta a helyét és már tudja, hol a jövője.
Az ősköri vadászatoktól kezdve, a wiccákon és a kereszténység támadásán át, egészen az újjáéledésig...
Az intelligenciahányadost mérő IQ-tesztek évszázados történetében először lett nagyobb a nők mutatója, mint a férfiaké.
