Tegyük fel, hogy „átvágtak, mint szart a palánkon”. Tegyük fel, hogy baromi rossz érzés volt. Tegyük fel, hogy megfogadtad: soha többé nem hagyod. Ez a reakció természetes, ám egy idő múlva újra kell gondolnod. Hiszen a cél: főnixmadárként ismét szárnyra kelni a hamvaidból. Hogy megint bízni tudj, mert az élet tulajdonképpen erről szól.
„Nekem fontos a pénz. Nem volt olyan kapcsolatom, ahol ilyen vagy olyan módon nem támogattak. Ha ez prostitúció, akkor az is az, hogy ha egy családban csak egy kereső van.”
„Békéscsabán élek, egy szar, lepra, semminek nem mondható kis városban” – nyammogta a saját nyakizmába szakadt VV Józsi bemutatkozó kisfilmjében, aminek talán meglesz a böjtje. A helybéli kemény csávók ugyanis megígérték, hogy ellátják a baját a kemény szavakért cserébe. Ilyen alapon be lehetne verni a képét a hazai fiatalok jelentős részének.
Ezzel a címmel közölte gondolatait egy tehetős családból származó fősulis lány, Rachael Sacks. Azon húzta fel magát, hogy bevásárláskor a pénztáros az előtte sorban álló vásárlóval becsmérlő pillantásokat vetett a felső-középkategóriás táskájára, s őt méregetve megbeszélték, milyen derék dolog magánintézmény helyett az állami iskola. Most az egész világ a tollas fruskát utálja. Szerintem meg érdemes elgondolkodni azon, ami bántja.
„Én aztán kimaradok belőle!” – legyint Friderika, amikor megcsapja orrát az összefonódó emberi sorsok által termelt fekália semmivel össze nem téveszthető szaga. Amikor viszont megint belerángatja valaki a bűzölgő barnamártásba, a következő kérdést teszi föl magának: mi számít egyáltalán kavarásnak?
