Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Gyorsétterem vécéjének tükrében önfotózó tinik, agyoneffektezett csücsörítős portrék, művészinek szánt kompozíciókba rendezett nagy büdös semmi. Azt hittem, az Instagram csupán ennyi. Mígnem hirtelen ötlettől vezérelve regisztráltam, és néhány óra múlva megláttam az esztétikumot egy villanypóznában. Függő lettem, ez van.
Alsógatya, fülszőrnyíró, hi-tech kütyü, ezerdolláros számítógép. Az angol és amerikai portálok több mint egy hónapja szajkózták, milyen ajándékot érdemes apák napjára venni. Itthon le sem tojták az egészet – berzenkedtek, hogy tengerentúli hülyeség. Pedig szerintem aranyos ötlet, úgyhogy a faterom tegnap kapott is csokit meg puszit.
„Fenemód jóképű vagyok, ráadásul okos is, a humorom pedig visszafoghatatlanul sziporkázik” - sugallja minden nőnemű élőlény felé Vendel, aki főleg a közösségi média közbeiktatásával érzi magát nyeregben. Úgy véli, szívdöglesztő mivolta női sóhajokkal kísért lájkzáporra ítéli, s a jövőben nemcsak a számítógép előtt szeretne önjelölt kaszanovaként tündökölni.
Egy ultrahangfelvétellel kezdődött minden. Fruzsi mámorosan szorította szívéhez a leletet, másik kezével pedig a telefonját kereste. „Nézzétek, itt a kisbabám!” – biggyesztette a Facebookra fotózott, fekete-fehér homálytengerhez, aztán várta, hogy érkezzenek a gratuláló lájkok és kommentek.
Fehérre meszelt fejű vámpírok, elcseszett számítógépes grafika miatt fura pofájú farkasok, komédiába torkolló rémálom és hatodikosoknak szánt biológiai oktatófilmbe illő sejtmozgolódás. Ez a Hajnalhasadás első része, amiről még jelen pillanatban sem tudom, megér-e egy cikket.
