„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
„Még fodrászhoz is mennem kell, a rosseb egye meg” – mérgelődött Emerencia néni halottak napja előtt. Pedig a férje akkor sem vette észre az új frizurát, amikor e világon járt. A sírnál gyülekező rokonok viszont jóval élesebb szeműek, előttük muszáj makulátlannak mutatkozni, amennyire csak lehet.
„3. Nagyobb hangsúly került a külsőségekre, mint a személyiségre. Giccses tetoválások, tetovált szemöldök, túl sok festék, ruhák, cipők, ékszerek, műköröm, műcici, műszáj, műhaj, műszempilla, szolárium. Az ezekhez kapcsolódó vásárlási- és divatmánia. Határtalan anyagiasság. Néha szinte érezni, ahogy végignéznek és összeszámolják fejben a cipőm, öltönyöm, órám, stb. árát. Szörnyű...”
„Ezek sírba tesznek! A szalvétagyűrű legalább két árnyalattal világosabb a köszönetajándék tasakjára szánt szalagocskánál!” – üvöltötte a végeláthatatlan nyakkendőhalmot próbálgató vőlegénye arcába Vicuska, aki tökéletes esküvőt akart.
Az egész ország sírva röhög az „álamfő” szellemi egyszerűségének legújabb ékes bizonyítékán, a plágiumváddal sújtott doktori disszertáción. A húsz évvel ezelőtt megírt dolgozat azonban akár a mai magyar felsőoktatás cégére is lehetne: számtalan friss diplomás rohangál közöttünk schmittpáli képességekkel.
