„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.
Amikor mondasz egy viccet, de senki sem nevet. Amikor felveszel egy ruhát, s összesúgnak mögötted. Amikor szólsz valami nagyon okosat, ám a többiek csak legyintenek. Amikor szenvedsz, mert valami nem megy neked, és a körülötted lévők röhögve rávágják: dehogynem… Akkor talán ideje alaposabban megismerkedni a lényeddel. Különben azok közé fogsz tartozni, akik egy idegennel élnek közös testben.
A szerelmes fotók és idézetek posztolása gyakran egy megromlott kapcsolatot hivatott álcázni, de általában csak magukat csapják be a posztololók.
Oké, lassan már az is kimondhatatlanul unalmas, hogy valaki zsigerből gyűlöli és ekézi a Twilight-ot, de ezen most jót röhögtem!
„A szeméremajkam sálként tekereg a nyakam körül, az emberek pedig röhögve mutogatnak rám az utcán” – mesél visszatérő álmáról egy nő, aki próbálja megértetni a világgal, miért volt szüksége déltáji plasztikára. A beavatkozás nem úri móka, mert a milliós költségeket jobb helyeken az állam állja.
Az egész ország sírva röhög az „álamfő” szellemi egyszerűségének legújabb ékes bizonyítékán, a plágiumváddal sújtott doktori disszertáción. A húsz évvel ezelőtt megírt dolgozat azonban akár a mai magyar felsőoktatás cégére is lehetne: számtalan friss diplomás rohangál közöttünk schmittpáli képességekkel.
