Érdekes csomag érkezett a nevemre. A lezáratlan papírzacskón hatalmas Durex logó díszelgett, rajta a titulusommal és a teljes nevemmel. Pironkodott a szerkesztőség épületének portása, kacarásztak a többiek, én pedig a benne rejlő fekete poliészter szemkötő megcsodálása után, a mellé kapott síkosítóval a kezemben kérdeztem: mi a poén, gyerekek?
Úgy gondolod, hogy a diplomád lófaszra sem jó? A nyelvvizsgáddal pedig kitörölheted a popód, mert éles helyzetben csak makogni tudsz? Mielőtt világgá kürtölnéd a panaszáradatod, jusson eszedbe: minden egyes papírod pontosan annyit ér, mint te. Nem többet, de nem is kevesebbet.
„Ennyi?” – kérdeztem hitetlenkedve, miután meghallgattam a lázadó popdíva legújabb számát. Két és fél évig kellett várni rá, de nem lett több holmi közepes rádiódalnál. A tegnap debütált klipben pedig egy kéz alakú melltartó a legdurvább. Azóta is egy százas csomagnyi papír zsebkendő társaságában heverem ki a csalódást.
A spórolás a papírral egy nagyszerű módja annak, hogy valaki környezettudatosnak érezze magát, mégis üres legyen, amit tesz, mert olyan hibát akar kijavítani, ami nem létezik.
Ha több erdőt akarsz, akkor kevesebb ember kell. A fejlődő országok meg csak úgy gyártják a sok gyereket, mert a bőkezű nyugat tömi beléjük az élelmiszersegélyt, erre válaszul ők még több zabagépet gyártanak, miközben totál leszoknak arról, hogy ha enni akarnak, akkor maguknak kell megtermelni.