Svetlana Lyalina ruhatervező és Marina Danilova fotóművész közös munkája
A Mattel cég az esélyegyenlőség jegyében már olyan babákat is gyárt, mint
pilóta és
filmrendező Barbie
Talán „szeretetből” csinálják. Talán nem is tudnak róla. De ott vannak a közeledben, és folyton azon munkálkodnak, hogy rombolják az önbizalmadat. Pedig csak azét lehet, aki hagyja.
Öt izé, hat akármi, hét kárikittyom. Könnyen fogyasztható női anyagok tizenvalahány perc alatt, futószalagon. Megírtam belőlük legalább kétezer darabot. Azt hittem, az ötletek egyszer majd elfogynak, ám egy e-mail piszkozatban még mindig végiggörgethetetlenül sok vár a sorára. Mégsem érdekel olyan munkalehetőség, ahol ez lenne a feladat. Merthogy…
Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Az embert nem arra tervezték, hogy üljön. Alapvetően egyetlen állatot sem, talán csak a pandákat, de ők aludni is szoktak ülve. Friss kutatások szerint kevés olyan ártalmas dolog van, mint az, ha valaki sokat ül. A halál, az mondjuk pont ártalmasabb, és az eredmények szerint az ülés és a halál között elég jól kimutatható kapcsolat van. De mit tehet az, aki nem akar korán meghalni?
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
