Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.
Az embert nem arra tervezték, hogy üljön. Alapvetően egyetlen állatot sem, talán csak a pandákat, de ők aludni is szoktak ülve. Friss kutatások szerint kevés olyan ártalmas dolog van, mint az, ha valaki sokat ül. A halál, az mondjuk pont ártalmasabb, és az eredmények szerint az ülés és a halál között elég jól kimutatható kapcsolat van. De mit tehet az, aki nem akar korán meghalni?
„Addig rágta a fülem, amíg be nem adtam a derekam!” – mondja pirulva a lány, majd ábrándos tekintettel a lovagjára pillant. Akire nemrég még azt mondta, hogy unalmas idióta. Még a barátnőket is megkérte, segítsenek levakarni, mert egyedül nem bírja. Aztán átkattant valami, és hirtelenjében Adonisszá változott a nemkívánatos marha; a „könyörgök, felejts már el”-t pedig felváltotta a holtomiglan, holtodiglan. A közönségnek meg illik úgy tenni, mintha ez mindig is így lett volna.
Számos nő életében eljön az a pillanat, amikor azt mondja, most már elég változtatni kell az életemen! Noémi életében is ez történt: „Mikor a mérleg nyelve 98 kg-t mutatott, nagyon elkeseredtem.
