A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.
Gyorsétterem vécéjének tükrében önfotózó tinik, agyoneffektezett csücsörítős portrék, művészinek szánt kompozíciókba rendezett nagy büdös semmi. Azt hittem, az Instagram csupán ennyi. Mígnem hirtelen ötlettől vezérelve regisztráltam, és néhány óra múlva megláttam az esztétikumot egy villanypóznában. Függő lettem, ez van.
Giorgio telefonját nyomogatva caplatott a stégen át a sétahajóra. Magasról tett rá, hogy előtte tornyosul a Notre-Dame, meg körülötte hullámzik a Szajna. Csámcsogva lerogyott Mitsuko mellé, aki táblagépén keresztül szemlélte a tájat. Én pedig őket bámultam hitetlenkedve, mielőtt ráeszméltem volna a helyzet abszurditására.
„Jóvan má’, itt vagyok, most megyek” – üvölti vadonatúj iPhone-jába Tóbiás, miután a csengőhangként szolgáló román popzene megerőszakolta a fél kilométeres körzetben állók dobhártyáját.
„Jól nézek ki, csinos vagyok, dekoratív vagyok! Nem igaz, hogy nem tudsz adni valami melót!” – visítja a telefonba mellettem egy lány a zebra előtti pirosnál. Hajszál választja el a „bottal se” kategóriától, de túlburjánzó önbizalma meggyőzi róla: az emberek most is szépsége miatt bámulnak rá tátott szájjal.
...a „mai fiatalok” nagyszülőként nem fekete-fehér, tupíros-galléros műtermi képeket mutogatnak majd az aprónépnek, hanem előnyösre nyaktekerített selfie-ket. Vagy egyszerűen hozzávágnak az unokájukhoz egy Instagram linket, hogy görgessél vissza pár tízezret, picinyem. „Nagyi, melyik pláza toalettjében látszanak itt a fejed mellett a csövek?” – kérdezheti a kisded, mire rá lehet majd vágni, hogy „az igazából az Eiffel-torony, csak kitakarja a sörényem”.