Az embert nem arra tervezték, hogy üljön. Alapvetően egyetlen állatot sem, talán csak a pandákat, de ők aludni is szoktak ülve. Friss kutatások szerint kevés olyan ártalmas dolog van, mint az, ha valaki sokat ül. A halál, az mondjuk pont ártalmasabb, és az eredmények szerint az ülés és a halál között elég jól kimutatható kapcsolat van. De mit tehet az, aki nem akar korán meghalni?
Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?
„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.
„Ennyi?” – kérdeztem hitetlenkedve, miután meghallgattam a lázadó popdíva legújabb számát. Két és fél évig kellett várni rá, de nem lett több holmi közepes rádiódalnál. A tegnap debütált klipben pedig egy kéz alakú melltartó a legdurvább. Azóta is egy százas csomagnyi papír zsebkendő társaságában heverem ki a csalódást.
Dr. Kazánházy Snoopy vagyok, maholnap kilencéves, komoly, házőrző eb. Igaz, a pedigrém nem valami fényes – anyukám németjuhász, apukám erdélyi kopó, de egyik testvérem például foxira sikeredett –, mégis azt kérem, legyenek szívesek meghallgatni a történetem, és vele a véleményem egy igen fontos politikai kérdésben!
