Ebben az interaktív 360 fokos videóban egy üzenet rejtőzik a családon belüli erőszakról. Ti egyből megtaláljátok?
Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Nézem, látom, mégsem értem. Szeretnék megvilágosodni, rádöbbenni, ítéletet mondani, de nem megy. Arról a női magatartásformáról beszélek, amelyik lehetővé teszi, hogy „majdnem-erőszak” történjen. Amikor a befogadó princípium megtestesítője inkább a másik arcába hajolva magyaráz ahelyett, hogy lerúgná magáról a fenébe.
Vannak, akik szüntelenül és kétségbeesetten keresik a másik felüket. Fél almát látnak a tükörben, s egyre barnuló hússal rettegnek, hogy sohasem lesznek egészek. Szó szerint félnek. Hiába szépek, okosak és ügyesek, nem érzik teljesnek a lényüket. Úgy próbálgatják magukra a várva várt messiásokat, mint a mesebeli herceg Hamupipőke üvegcipellőjét a hajadonokra.
Egy emberi kapcsolat értékét könnyen meg lehet állapítani, nagyjából fél perc alatt. Képzeld el, hogy együtt ücsörögtök valami gödörben, és a másiknak sikerül kimászni belőle. Mit érzel? A módszert ígértem könnyűnek, a választ nem. Abba egy kicsit bele is lehet halni, azt hiszem.
„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.
A boldogságot sokszor a másiktól várjuk. Ez egy passzív állapot, gyakran úgy teszünk, mintha csak a külső körülményeken múlna. Pedig nem. A boldogságkutatók már régóta hangoztatják, hogy a boldogságunkért nekünk kell tennünk, aktívan, sokat. Az, hogy a hűtlenséget a partnerre, a rossz kapcsolatra fogjuk, tévút. Ez csak a lelkiismeret-furdalást csökkenti, és legitimizálja az új viszonyt.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
Kétféle ember van: az egyik beszél a munkáról, a másik meg csinálja. Többkörös interjúk, monoton meetingek, félórás telefonbeszélgetések, terjengős levelezések… Úgy tapasztaltam, hogy semelyiknek sincs értelme. Mert aki tudja, mit akar rám bízni, röviden és velősen közli. Aki pedig nem tudja, azzal minek csevegni?
Az egyik legelcsépeltebb közhely a külföldi munkavállalást ellenzők körében az, hogy aki másik országban képzeli el a jövőjét, az a könnyebb megoldást választja. Nos, aki elolvassa Erika németországi történetét, aligha gondolja majd ezt, ő ugyanis alaposan megharcolt azért, hogy mostanra elmondhassa: megtalálta a helyét és már tudja, hol a jövője.
