Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?
Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.
Bármit elmondhatsz bárkinek – anélkül, hogy a szemébe kellene nézned. Ráadásul nyoma sem marad az üzenetednek, legföljebb a címzett lelkében. A látszólag következménymentes kommunikáció ötlete elképesztő vagyont ér: attól hangos a sajtó, hogy a Facebook hárommiliárd dollárt fizetett volna az ideát formába öntő Snapchatért. Ahol nemcsak jópofa képek és videók áramlanak, hanem szex meg erőszak is.
Antiszociális? Nem. Aszociális? Az sem. Mizantróp? Dehogy! Introvertált? Hát… esetleg, de a köznyelvnek ezt is sikerült felruháznia negatív jelentéssel. Pedig szerintem nem rossz, hogy csupán szökőévente csevegek a kommunikáció folyamatának kedvéért. Cserébe elvárom másoktól, hogy konkrét mondanivaló híján hagyjanak békén. Az emberiség jelentős részének szemében beképzelt állatnak tűnök, akivel nem lehet beszélgetni – ez alkalomadtán még szórakoztat is.
„Szívesen átengedek a kommunikáció szakosok szemináriumából egy órát, lenne kedve hozzá?” – kérdezte egykori tanárom, Zöldi László szerdán. Én pedig magamat is meglepő lelkesedéssel vágtam rá: hogyne, persze! Mintha nem az oktatói, előadói szerepet tartottam volna a lényemtől legtávolabb állónak egész életemben…
Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.
A közelmúltban két olyan helyzettel is szembesültem, amikor elvileg felnőtt emberek mással adattak át nekem egy szerintük konfliktusgyanús üzenetet. Magyarán szaladtak az óvó nénihez, hogy szóljon már rám, legyen szíves. Ahelyett, hogy közvetlenül velem rendezték volna az ügyet. Próbálom megérteni őket, de nem megy.
Kétféle ember van: az egyik beszél a munkáról, a másik meg csinálja. Többkörös interjúk, monoton meetingek, félórás telefonbeszélgetések, terjengős levelezések… Úgy tapasztaltam, hogy semelyiknek sincs értelme. Mert aki tudja, mit akar rám bízni, röviden és velősen közli. Aki pedig nem tudja, azzal minek csevegni?
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
Négy patinás egyetemünk kommunikáció tanszéke egy emberként, közös állásfoglalásban jelentette ki: azért van szükség képzésük állami finanszírozására, hogy az újságírók ne nevezzék Bayer Zsolt módjára „kártékony állatoknak” a cigányokat, hiszen az roppant szakmaiatlan.
