Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
„Ti hány nyelven beszéltek itthon?” – kérdeztem a Franciaországban tanult olasz-német anya és a Malajziában is megfordult skót apa kiskamasz lányait a család belga konyhájában. A fiatalabbik teli szájjal hármast mutatott. „Impressive!” – bólintottam olyan földről érkezvén, ahol janinak számít, akinek valamiből megvan „A Középfokú”.
Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.
Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.
Bejárta a világot egy huszonöt éves abortusz-tanácsadó(!) videója, mely a saját terhességmegszakításáról szól. Emily Letts üzenete tiszteletre és figyelemre méltó – legalábbis én annak gondoltam, amíg el nem olvastam a kisfilmhez tartozó cikket. Abból sajnos kiderül, hogy a velem egykorú lány messze nem elég érett a „megmondóember” szerepére.
Nem úgy történt, hogy egy napon elhatároztam: mostantól vérmes nyelvtannáci leszek. Csak jött, egyszerűen és magától értetődően. Még kiskoromban; azóta a lényem része. „Ne is mondd, ma voltam egy temetésen, ahol a pap fülsértő bakit vétett!” – legyintett egy ismerősöm nemrégiben. Vajon hányan lehetünk még hasonszőrűek, akiknek égővörös reflektorfényt vetít a tudata a helyesírási és a nyelvhasználati gikszerekre?
„Békéscsabán élek, egy szar, lepra, semminek nem mondható kis városban” – nyammogta a saját nyakizmába szakadt VV Józsi bemutatkozó kisfilmjében, aminek talán meglesz a böjtje. A helybéli kemény csávók ugyanis megígérték, hogy ellátják a baját a kemény szavakért cserébe. Ilyen alapon be lehetne verni a képét a hazai fiatalok jelentős részének.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor, majd jó hangosra vette a rádiót a buszon. Egy bácsi rögtön pálinkát kezdett körbekínálni, túlharsogva a valami pappal készült konzerv interjút. Más nem totojázott, kapásból elővette a zsemléből kilógó rántott húst. Ott ültem a kispárnámnak dőlve, s tudatosult bennem: ezek már felkeltek, én pedig még le sem feküdtem. De kit érdekel, hiszen Bécsbe megyek!
