„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
A mosogatás az a házimunka, amit a legtöbb ember utál, hiszen egy ördögi kör, minden nap meg kell csinálni, mindig újratermelődik, sosincs vége. Összegyűjtöttünk néhány olyan praktikát, ami leegyszerűsíti ezt a feladatot és segít elkerülni a totális konyhai armageddon kialakulását. A tányérnyalogatástól a patakparti mosogatásig, mosogatógép nélkül, minden egy helyen.
„Ti hány nyelven beszéltek itthon?” – kérdeztem a Franciaországban tanult olasz-német anya és a Malajziában is megfordult skót apa kiskamasz lányait a család belga konyhájában. A fiatalabbik teli szájjal hármast mutatott. „Impressive!” – bólintottam olyan földről érkezvén, ahol janinak számít, akinek valamiből megvan „A Középfokú”.
Az Istenke szerelmére, ne tessék már bántani Bálint Antóniát! Ma délelőtt az egész Facebook-falamat elborították a helyenként cinikus humorral átitatott, néhol azonban már maró gúnyba, sőt: valóságos gyűlölettengerbe fulladó kommentek a celebnő önkormányzati képviselőjelöltségével kapcsolatban. Merthogy Toncsi a tizenharmadik kerületben, a Fidesz színeiben indul. Hiteles azonban nem lehet, mert fotózták már meztelenül, és láthattuk az összes hazai bulvármagazin címlapján. So what?
Hatalmas tál gyönyörű meggy pihen a konyhaasztalon. Nem tudhatjuk tehát, hányan vagyunk itthon. Három kétlábú és két négylábú, annyi bizonyos. Utóbbiak nem foglalkoznak a gyümölccsel, előbbiek viszont igen. Ők így reagálnak, ha apró meglepetést találnak valamelyik szemben.
„Addig rágta a fülem, amíg be nem adtam a derekam!” – mondja pirulva a lány, majd ábrándos tekintettel a lovagjára pillant. Akire nemrég még azt mondta, hogy unalmas idióta. Még a barátnőket is megkérte, segítsenek levakarni, mert egyedül nem bírja. Aztán átkattant valami, és hirtelenjében Adonisszá változott a nemkívánatos marha; a „könyörgök, felejts már el”-t pedig felváltotta a holtomiglan, holtodiglan. A közönségnek meg illik úgy tenni, mintha ez mindig is így lett volna.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.
