Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.
„Élő adásban káromkodott” – írták Szebeni Istvánról, aki saját karrierje kettétörésének tíz kínos másodpercében éppen otthon durmolt. A médiában így ér utol a végzet: az egyik napon még biztos kenyeret adó, sőt talán dicső pozíciót élvezhetsz, a következőn pedig arra ébredsz, hogy valaki valamiért egy laza bazmeggel kitörölte a múltad, és ellehetetlenítette a jelened.
Megszépített káromkodás – hogyan, mikor, miért szitkozódunk?
Híres a magyar nyelv a válogatott cifra káromkodásairól. Hogy ez érdem vagy szégyen, ki-ki döntse el maga. Az azonban biztos, hogy nyelvi jelenségként is figyelhetjük a teringettézést. Bár káromkodást hallani nem egy esztétikai élmény, a durva kifejezések mellett mindig jelen volt az ezek megszépítésére, enyhítésére irányuló törekvés is.