Mindenki úgy éli meg a női(es)ségét, ahogy jólesik. De ez a mainstream spirikörökben túlspilázott ősanyaság nekem már túlzás egy kicsit.
Ha lenne az internetes szerkesztőknek valamiféle szakmai egyesülete, most jól kiraknák a szűrömet belőle. Mert én bizony azt mondom, hogy a beállított és agyonretusált kajaképeknek az égvilágon semmi értelmük nincsen.
Az embert nem arra tervezték, hogy üljön. Alapvetően egyetlen állatot sem, talán csak a pandákat, de ők aludni is szoktak ülve. Friss kutatások szerint kevés olyan ártalmas dolog van, mint az, ha valaki sokat ül. A halál, az mondjuk pont ártalmasabb, és az eredmények szerint az ülés és a halál között elég jól kimutatható kapcsolat van. De mit tehet az, aki nem akar korán meghalni?
Új őrület terjed a Facebookon, a február 1-én induló Plank Challenge-hez eddig több mint 300 ezren csatlakoztak.Sokan azt remélik, hogy 28 nap alatt lapos és kockás hasuk lesz a napi pár perc hídtartásnak köszönhetően. Valóban ennyire egyszerű lenne? A hídtartás tényleg többet ér a felüléseknél? Kockás hasunk lehet egyetlen hónap leforgása alatt? Ha ön is csatlakozott a kihíváshoz, nem árt megfogadnia Gyepesi Áron, az F&M fitness and more vezető személyi edzőjének tanácsait!
Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.
Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
