Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
A közelmúltban két olyan helyzettel is szembesültem, amikor elvileg felnőtt emberek mással adattak át nekem egy szerintük konfliktusgyanús üzenetet. Magyarán szaladtak az óvó nénihez, hogy szóljon már rám, legyen szíves. Ahelyett, hogy közvetlenül velem rendezték volna az ügyet. Próbálom megérteni őket, de nem megy.
A vagyoni különbségeket jótékonyan takaró iskolaköpeny hozzájárult annak idején, hogy Hoffmann Rózsából egészséges lelkületű felnőtt, évtizedekkel később pedig gyümölcsöző ötletekkel szolgáló oktatási államtitkár legyen. Miért ne juthatna e kegyből minden mai gyereknek?
A húszas éveikben járó nők több mint felének gyűlik meg a baja időről időre a pattanásokkal, és a probléma bizonyos esetekben később is visszatérhet.
A rendszeresség jó. Ezt nevelik belénk egészen pici korunktól fogva. Amíg csak aludni, szopni, játszani és pancsolni kell, egyszerű az élet. De mi van, ha felnőttként egy szép napon rájössz, hogy mókuskerékben vagy, ahol ugyanezt a négy dolgot csinálod?
