Nem úgy történt, hogy egy napon elhatároztam: mostantól vérmes nyelvtannáci leszek. Csak jött, egyszerűen és magától értetődően. Még kiskoromban; azóta a lényem része. „Ne is mondd, ma voltam egy temetésen, ahol a pap fülsértő bakit vétett!” – legyintett egy ismerősöm nemrégiben. Vajon hányan lehetünk még hasonszőrűek, akiknek égővörös reflektorfényt vetít a tudata a helyesírási és a nyelvhasználati gikszerekre?
A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.
Amikor mondasz egy viccet, de senki sem nevet. Amikor felveszel egy ruhát, s összesúgnak mögötted. Amikor szólsz valami nagyon okosat, ám a többiek csak legyintenek. Amikor szenvedsz, mert valami nem megy neked, és a körülötted lévők röhögve rávágják: dehogynem… Akkor talán ideje alaposabban megismerkedni a lényeddel. Különben azok közé fogsz tartozni, akik egy idegennel élnek közös testben.
Szupermodellek, akik iPhone-juk segítségével a nap minden percében megosztják velünk tökéletes pillanataikat a legkedveltebb közösségi oldalakon.
...a „mai fiatalok” nagyszülőként nem fekete-fehér, tupíros-galléros műtermi képeket mutogatnak majd az aprónépnek, hanem előnyösre nyaktekerített selfie-ket. Vagy egyszerűen hozzávágnak az unokájukhoz egy Instagram linket, hogy görgessél vissza pár tízezret, picinyem. „Nagyi, melyik pláza toalettjében látszanak itt a fejed mellett a csövek?” – kérdezheti a kisded, mire rá lehet majd vágni, hogy „az igazából az Eiffel-torony, csak kitakarja a sörényem”.