Addig röhög az ember az alapvető kérdésekre hülye választ adó felebarátairól szóló videókon, amíg maga is olyan helyzetbe nem kerül, hogy… Jelentem: én, aki korábban sosem vizsgáztam úgy, hogy valamelyik tétel egyik alpontját ne kentem volna oda-vissza, most fegyver nélkül mentem a csatába. És többet tanultam belőle, mint számonkérésből valaha.
Háromszázezer forintnyi támogatást ad az állam azoknak, akik nem csupán általános- és középiskolás korukban, hanem a felsőoktatásban töltött évek alatt is magasról leszarták, hogy nyelvet tanuljanak. Még jó, hogy nem vagyok döntéshozó, mert tőlem mindössze tajgetoszi repjegyet kapnának. Csak oda.
Úgy gondolod, hogy a diplomád lófaszra sem jó? A nyelvvizsgáddal pedig kitörölheted a popód, mert éles helyzetben csak makogni tudsz? Mielőtt világgá kürtölnéd a panaszáradatod, jusson eszedbe: minden egyes papírod pontosan annyit ér, mint te. Nem többet, de nem is kevesebbet.
„Jól nézek ki, csinos vagyok, dekoratív vagyok! Nem igaz, hogy nem tudsz adni valami melót!” – visítja a telefonba mellettem egy lány a zebra előtti pirosnál. Hajszál választja el a „bottal se” kategóriától, de túlburjánzó önbizalma meggyőzi róla: az emberek most is szépsége miatt bámulnak rá tátott szájjal.
A dísztaláros nő rappereket megszégyenítő mennyiségű fuksszal a nyakában felállt, s beszélni kezdett. Fáradtan, hangsúly és szóközök nélkül sorolta oktató kollégáinak mindenféle önkormányzattól kapott kitüntetéseit csaknem félóráig, én pedig szintén díszmajomnak öltözve pislogtam: mit keresek itt?
Az egész ország sírva röhög az „álamfő” szellemi egyszerűségének legújabb ékes bizonyítékán, a plágiumváddal sújtott doktori disszertáción. A húsz évvel ezelőtt megírt dolgozat azonban akár a mai magyar felsőoktatás cégére is lehetne: számtalan friss diplomás rohangál közöttünk schmittpáli képességekkel.
