Rékasi Károly egy megkergült középkorú férfi, aki a farka után menve kilépett a közel harmincéves házasságából. Pikali Gerda egy gátlástalan, gaz csábító. Détár Enikő pedig a hoppon maradt mintafeleség, aki egy ország sajnálkozásának közepette próbál talpon maradni. A botrányt kiáltó népítélet szerint legalábbis. De miért lenne minden ennyire fekete-fehér?
Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.
„Élő adásban káromkodott” – írták Szebeni Istvánról, aki saját karrierje kettétörésének tíz kínos másodpercében éppen otthon durmolt. A médiában így ér utol a végzet: az egyik napon még biztos kenyeret adó, sőt talán dicső pozíciót élvezhetsz, a következőn pedig arra ébredsz, hogy valaki valamiért egy laza bazmeggel kitörölte a múltad, és ellehetetlenítette a jelened.
Négy patinás egyetemünk kommunikáció tanszéke egy emberként, közös állásfoglalásban jelentette ki: azért van szükség képzésük állami finanszírozására, hogy az újságírók ne nevezzék Bayer Zsolt módjára „kártékony állatoknak” a cigányokat, hiszen az roppant szakmaiatlan.
