Érdekes csomag érkezett a nevemre. A lezáratlan papírzacskón hatalmas Durex logó díszelgett, rajta a titulusommal és a teljes nevemmel. Pironkodott a szerkesztőség épületének portása, kacarásztak a többiek, én pedig a benne rejlő fekete poliészter szemkötő megcsodálása után, a mellé kapott síkosítóval a kezemben kérdeztem: mi a poén, gyerekek?
Pénteken volt szerencsém villámlátogatást tenni az EP-ben. Olyannyira magával ragadott az élmény, hogy még tizenkét óra elteltével is tágra nyílt szemekkel kortyolgattam a jázminteát a brüsszeli szálláshelyem szivecskés paplanja alatt - de nem azért, mert előtört belőlem az europatrióta, s elérzékenyültem volna. Figyelem: epés bejegyzés lesz.
Néha más autójába pattanok, de a miénkbe nem szívesen engednék senkit. Néha másnál alszom, de előbb nyalnék csigát, minthogy bármennyi pénzért vendégül lássak valakit. Világok és szocializációs minták találkoznak bennem - már tudom, merre tartok, ám olykor még utánam nyúlnak a generációkon keresztül hordozott előfeltevések, tapasztalatok.
Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
„Sosem értettem azokat, akik mindenféle tablettával akarnak lefogyni. Úgyhogy csak egy természetes zsírégetős kúrát csináltam végig” – büszkélkedett egy ismerősöm a minap, akinek a nép egészségre nevelése afféle missziója. Ő nem olvasta el az általa említett szer címkéjét, de én igen. A betyárkörte-kivonat mellett szintetikus pajzsmirigyhormon van benne.
Nincs benne liszt és cukor, mégis kompromisszummentesen finom ez a brownie. Mi persze csak a vitamin miatt esszük.
Harcosok, aktivisták, forradalmárok, amazonok és véleményvezérek, akik valamilyen ügyért hadat viselnek. Rengeteget köszönhet nekik a társadalom: felnyitott szemeket, haladást és történelmi jelentőségű tetteket. Ég bennük a kitartás tüze, így céljukra fókuszálva bátran szembeszegülnek bármivel. Sőt, mindennel. Régen engem is érdekelt a szerep, de most jöttem rá, mennyivel jobban szeretem az életet annál, mintsem hogy ilyenné legyek.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
„Szerintem most mindenki pihenjen egy kicsit!” – mondta az utaskísérő a hajnal négyes induláskor, majd jó hangosra vette a rádiót a buszon. Egy bácsi rögtön pálinkát kezdett körbekínálni, túlharsogva a valami pappal készült konzerv interjút. Más nem totojázott, kapásból elővette a zsemléből kilógó rántott húst. Ott ültem a kispárnámnak dőlve, s tudatosult bennem: ezek már felkeltek, én pedig még le sem feküdtem. De kit érdekel, hiszen Bécsbe megyek!
