Izé

„Én aztán kimaradok belőle!” – legyint Friderika, amikor megcsapja orrát az összefonódó emberi sorsok által termelt fekália semmivel össze nem téveszthető szaga. Amikor viszont megint belerángatja valaki a bűzölgő barnamártásba, a következő kérdést teszi föl magának: mi számít egyáltalán kavarásnak?

Zsolti elmélyülten fixírozta barna lábfejét, miközben a járdán baktatott. Nem nézett se jobbra, se balra; a fürkésző tekintetek így is elkísérték mindenhova. Hallotta, hogy a közelítő tűsarkak léptei egyre gyorsulnak, majd az utca másik oldalán folytatódnak. „Tőlem aztán nem kell félned…” – gondolta sokadjára, de megszokta már, hogy senkit sem érdekel a „sötét” lelki világa.