Barátságban és szerelemben egyaránt vannak konfliktusok. Előfordul, hogy meggondolatlanul fejezzük ki magunkat, vagy dühönkben azt bántjuk meg, akit a legjobban szeretünk. Hogyan nyerjük el a bocsánatát?
Tegyük fel, hogy „átvágtak, mint szart a palánkon”. Tegyük fel, hogy baromi rossz érzés volt. Tegyük fel, hogy megfogadtad: soha többé nem hagyod. Ez a reakció természetes, ám egy idő múlva újra kell gondolnod. Hiszen a cél: főnixmadárként ismét szárnyra kelni a hamvaidból. Hogy megint bízni tudj, mert az élet tulajdonképpen erről szól.
Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
Egy emberi kapcsolat értékét könnyen meg lehet állapítani, nagyjából fél perc alatt. Képzeld el, hogy együtt ücsörögtök valami gödörben, és a másiknak sikerül kimászni belőle. Mit érzel? A módszert ígértem könnyűnek, a választ nem. Abba egy kicsit bele is lehet halni, azt hiszem.
„Egyedül vagyok, és ez most fáj” – tett Eszter barátnőm elképesztő bátorságra, őszinteségre, nyíltságra utaló vallomást a blogján. Kendőzetlenül feltárta a gondolatait egy tabunak számító, végletekig sztereotipizált témában, amire a társadalom fősodra talán csak annyit reagál, hogy ha rossz neked, akkor baszasd meg magad. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy én is előálljak a farbával.
Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
„Addig rágta a fülem, amíg be nem adtam a derekam!” – mondja pirulva a lány, majd ábrándos tekintettel a lovagjára pillant. Akire nemrég még azt mondta, hogy unalmas idióta. Még a barátnőket is megkérte, segítsenek levakarni, mert egyedül nem bírja. Aztán átkattant valami, és hirtelenjében Adonisszá változott a nemkívánatos marha; a „könyörgök, felejts már el”-t pedig felváltotta a holtomiglan, holtodiglan. A közönségnek meg illik úgy tenni, mintha ez mindig is így lett volna.
Az elsőszülöttek komolyabbak, felelősségteljesebbek, a középsők könnyebben barátkoznak, a legkisebbek fegyvere pedig a báj és a bohóckodás. Ám egyes kutatások szerint a születési rend a fizikai megjelenést, a szexuális orientációt és a betegségekre való hajlamot is befolyásolhatja
Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.
A japán Institute of Population and Social Security felmérése szerint a fiatal nők 90 százaléka szerint szinglinek jobb lenni, mint amilyen egy házasság lehet. Az országban a harminc év alatti emberek 30 százaléka még soha nem randizott, a 16-24 év közötti nők 45 százalékát nem érdekli a szexuális kapcsolat, vagy egyenesen lenézi azt.
A különleges kultúra és a gazdasági kényszer, a társadalom fejlődése mára sokak szerint kóros irányt vett: nem kell kapcsolattal vesződni, az ezt kiszolgáló helyeken vagy az interneten úgyis meg lehet kapni mindent. Ennek extrém eredménye, hogy néhány ember már fizikálisan képtelen elviselni a másik nemet, megborzonganak, ha csak hozzájuk érnek. Nagy részük férfi, de nők között is előfordul.
www.ize.hu/comments.php?post_id=26134
"Jó látni", hogy már itt is terjed. ;D