Izé

Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)

Egy húsz év körüli fiú komor arccal rángatja bőröndjét a vonatra. Nem érdekli, hogy mögötte segítséget vár egy cipekedő néni, meg az sem, hogy az előtte föltápászkodó lányt véletlenül sikerül bokán vágni. Tudja, miként viselkedjen otthon, és mi mindent tehet a nagyvárosban, a kettő között viszont elveszetten bolyong.