Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)
Vekerdy Tamás szerint a gyerek iszonyú kimerítő, gyakran le kell passzolni ahhoz, hogy mindenki jól érezze magát. A kötelező óvoda és iskola nem jó, ami tilos, az a tökéletességre törekvés és a vasalás.
(már többször kértük, hogy a képalába ne tegyétek be a post linkjét feleslegesen még egyszer! figyeljetek oda, mert nektek is felesleges macera, meg az adminnak is felesleges munka. köszi.)
