Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.
„Miért kellett neked paróka?” - kérdeztem régi ismerősömtől, Németh Marcsitól, miután közzétett egy tüsihajas képet a Facebookon. Bevallom, előre megborzongtam a választól. „Mert mellrákos vagyok” - mesélte kertelés nélkül. Aztán még sok minden mást is elmesélt...
Ez az úgynevezett liposzomális C-vitamin. Egy 2008-ban publikált, de mellékesen kezelt tanulmány szerint a liposzomális orális dózisú C-vitamin egy bizonyos mennyiségű vérkoncentrációban, semmilyen mellékhatás nélkül képes elpusztítani a daganatos sejteket. És remek hír, hogy ezt otthon is elkészíthetjük.
Az Istenke szerelmére, ne tessék már bántani Bálint Antóniát! Ma délelőtt az egész Facebook-falamat elborították a helyenként cinikus humorral átitatott, néhol azonban már maró gúnyba, sőt: valóságos gyűlölettengerbe fulladó kommentek a celebnő önkormányzati képviselőjelöltségével kapcsolatban. Merthogy Toncsi a tizenharmadik kerületben, a Fidesz színeiben indul. Hiteles azonban nem lehet, mert fotózták már meztelenül, és láthattuk az összes hazai bulvármagazin címlapján. So what?
Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.
Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
