Aki otthon sütne kenyeret, nem a technológián fog elcsúszni, hanem a megfelelő liszt beszerzésén. A fehér kenyér sütésére való BL 80-as lisztből ugyanis még a hipermarketek is csak egyfélét tartanak. Miért van ez így, és mennyire jók a hozzáférhető kenyérlisztek?
Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
Van saját személyi edződ, dietetikusod, stylistod, sőt pszichológusod és alternatív gyógyászod is. De mégis máshoz fordulsz, másnak fizetsz, más tanácsát fogadod meg. Mástól várod el, hogy megmondja, mi a jó neked. Pedig az, aki mindenkinél jobban tudja a választ az összes kérdésedre, veled együtt született. Kevésbé költőien úgy is súghatnám, hogy te vagy az, bazmeg.
Lett már jellegtelen vagy kellemetlen a flan vagy a panna cotta, mert partnere nem a szokásos tejszínt vásárolta? Ne hibáztassa őt ezért, aki a tejszínek világában el akar igazodni, kénytelen a Magyar Élelmiszerkönyvet betanulni. És azt még akkor sem fogja tudni, melyik habtejszínből nem lesz hab sohasem. Most mindent megmutatunk.
Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
„Az ünnep nem mindig szabadság, de a szabadság mindig ünnep.” Miközben az utcákat róttam tegnap délután, ez fogalmazódott meg bennem. Az otthoni fenyőillat után magamba szívhattam az idegen, mégis ismerős ablakokon kiszivárgó olajgőz bukéját, a városszéli erdő semmivel össze nem téveszthető, hűvös levegőjét, meg a saját, ajándékba kapott parfümöm aromáját. A szabadság egyszerre ezerféle szagát. Az „ott vagyok, ahol jólesik” érzékekkel közvetített lenyomatát.
Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)
