Kezdjük ott, hogy méltatlan helyzet szerintem nincsen. Azért írtam idézőjelben. Mindennek oka és célja van, amit meg kell élned. Erről szoktak megfeledkezni a díszbarátok és az önjelölt guruk, akik kézzel-lábbal ösztönöznének a továbblépésre. Márpedig erőnek erejével nem léphet tovább, aki nem áll készen.
Öt izé, hat akármi, hét kárikittyom. Könnyen fogyasztható női anyagok tizenvalahány perc alatt, futószalagon. Megírtam belőlük legalább kétezer darabot. Azt hittem, az ötletek egyszer majd elfogynak, ám egy e-mail piszkozatban még mindig végiggörgethetetlenül sok vár a sorára. Mégsem érdekel olyan munkalehetőség, ahol ez lenne a feladat. Merthogy…
Ironikus, hogy az a nemzet akar vasfüggönyt emelni a többi ellen, amelyiknek a tagjai elképesztő korlátokkal élnek a fejükben. Olyanokkal, amik a világ végére is elkísérik őket, hogy aztán ott lehessen okot találni az elégedetlenkedésre.
Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Társadalmunk valamiért úgy működik, hogy a hülyeségre még nagyobb hülyeséggel dívik felelni. Mintha attól helyrebillenne az egyensúly, és győzne a rossz fölött a jó. Én meg csak lesek – például az ilyen mekis-szoptatós történetek hallatán –, hogy mégis melyik bolygón vagyok.
Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.
Nézem, látom, mégsem értem. Szeretnék megvilágosodni, rádöbbenni, ítéletet mondani, de nem megy. Arról a női magatartásformáról beszélek, amelyik lehetővé teszi, hogy „majdnem-erőszak” történjen. Amikor a befogadó princípium megtestesítője inkább a másik arcába hajolva magyaráz ahelyett, hogy lerúgná magáról a fenébe.
„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
Amatőr, vagy hobbi futóktól gyakran hallhatjuk a következő mondatokat: „Én vagyok a leglassabb futó, akivel valaha találkoztál”, vagy: „Nálam lassabban biztosan nem fut senki”. Sok olyan futó van, aki amiatt nem csatlakozik futóközösségekhez, vagy nem jár utcai futóversenyekre, mert zavarja, hogy milyen lassan fut. Pedig pont ez a negatív gondolkodás akadályozza meg az embereket abban, hogy kihozzák önmagukból a maximumot.
