„Kettes pálya, jobb oldal!” – rikkantotta felém a tesitanár külsejű férfi a medenceparton, majd a rajtkő felé mutatott. Hét társam versenydresszben és szigorú úszószemüvegben helyezkedett el a fejesugráshoz; kettő közülük más sportágban bár, de világbajnok volt. Én türkizkék bikiniben és „Can you swim?” feliratú úszósapkában, szemrebbenés nélkül ereszkedtem be az alumíniumlétrán. A maradék eszem is elment, nem vitás.
Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.
Conchita Wurst eurovíziós győzelmével az öreg kontinens óriási lépést tett a nyitottság és az elfogadás felé. Elvileg. Ez a látásmód szerintem éppolyan veszélyes, mint lassan felbandukolni egy lefelé robogó mozgólépcsőn: elhiszed, hogy előre tartasz, miközben nyilvánvaló, hogy seggre fogsz esni. Megmondom, miért.
Tőlem tudtad meg, mi a hét legszörnyűbb dolog, ami a péniszeddel történhet, vagy éppen mi a 8 bizonyítéka annak, hogy nincs közös jövőtök a pasiddal? Remek. Kivéve akkor, ha utána – esetleg már közben! – levegő után kapkodva fordultál az ég felé, s a hitedből kitérve lehelted a mindenhatónak címezve, hogy miért. Mivel oltári jó fej vagyok, most tök ingyen, személyes misszióból segítek neked a hasonló helyzetek elkerülésében.
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
A boldogságot sokszor a másiktól várjuk. Ez egy passzív állapot, gyakran úgy teszünk, mintha csak a külső körülményeken múlna. Pedig nem. A boldogságkutatók már régóta hangoztatják, hogy a boldogságunkért nekünk kell tennünk, aktívan, sokat. Az, hogy a hűtlenséget a partnerre, a rossz kapcsolatra fogjuk, tévút. Ez csak a lelkiismeret-furdalást csökkenti, és legitimizálja az új viszonyt.
Egy ohiói pár hetven évi együttélés után, 15 órányi különbséggel távozott az árnyékvilágból. Helen Felumlee 92 éves volt, férje, Kenneth Felumlee 91. Nem tudtak egymás nélkül éni.
„Egyedül vagyok, és ez most fáj” – tett Eszter barátnőm elképesztő bátorságra, őszinteségre, nyíltságra utaló vallomást a blogján. Kendőzetlenül feltárta a gondolatait egy tabunak számító, végletekig sztereotipizált témában, amire a társadalom fősodra talán csak annyit reagál, hogy ha rossz neked, akkor baszasd meg magad. Úgy érzem, eljött az ideje, hogy én is előálljak a farbával.
Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Egyedül a titulust nem értem -szakállas nő- szerintem meg egy férfi női ruhában ,sminkelve.
Kérdés ,lehet-e ezt überelni ,jövőben mire számíthatunk? o.O