„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
Nagy dolgot véghezvinni sohasem könnyű. Főleg akkor, ha még jól rá is parázol. Egy barátnőm például szakdolgozat miatt készül most a hősi halálra, pedig ez már a második neki. Mármint szakdolgozatból, nem hősi halálból – abból az efféle „nagy dolgok” miatt mindannyiunknak sokkal több volt. Mégis feltámadtunk!
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
Én meg a piros bőrönd, a piros bőrönd meg én, úton vagyunk épp. Amikor a piros bőröndöt vettem – egy napfényes januári délutánon történt, emlékszem –, még fogalmam sem volt róla, minek az nekem. Hiszen nem nagyon utaztam semerre. Csak bevillant, hogy kell egy jó nagy bőrönd, mert az óvodás koromban leginkább dísznek használt, vidám gyümölcsökkel díszített „meggyikés” műanyag óta nem büszkélkedhettem kofferrel. (Legalábbis a szó elsődleges jelentését tekintve.)
Amikor mondasz egy viccet, de senki sem nevet. Amikor felveszel egy ruhát, s összesúgnak mögötted. Amikor szólsz valami nagyon okosat, ám a többiek csak legyintenek. Amikor szenvedsz, mert valami nem megy neked, és a körülötted lévők röhögve rávágják: dehogynem… Akkor talán ideje alaposabban megismerkedni a lényeddel. Különben azok közé fogsz tartozni, akik egy idegennel élnek közös testben.
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
Remegve keresi a szavakat, a tetteket, a mozdulatokat. Azt akarja, hogy neked minél jobban fájjanak. Talán eléd sem lép a sérelmeivel, csupán a hátad mögött hajtogatja képzelt bűnlajstromodat. Mindenkinek kell egy ellenségkép, az övé most te lettél. Csak állsz és nézel, mert nem érted, hogy fér belé ennyi keserűség.
