Az ember, különösen, ha nőből van, régóta keresi a megoldást arra, miképpen lehetne könnyen, gyorsan vékonyabb. A könnyed fogyás Szent Grálja az energia megmaradás törvényébe zárva, továbbra is várat magára. Nincs sárgaköves út, akad helyette jó néhány furcsábbnál furcsább útleágazás.
Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
A „hogy aludtál?” kérdésre még egy kicsit nehezen emészthető válasz a „kilencvenöt százalékosan”. A „milyen napod volt?”-ra pedig talán nem azt várja az ember, hogy „elég aktív, tizenegyezer ötszázas”. Mármint annyi lépéses, tetszik tudni. Mert én a karácsonyi ajándékom segítségével már ilyeneket bírok mondani. Wittie, a félujjnyi kütyü foglalkozását tekintve aktivitásmérő, így nem meglepő, hogy éjjel-nappal szeret mérni.
Antiszociális? Nem. Aszociális? Az sem. Mizantróp? Dehogy! Introvertált? Hát… esetleg, de a köznyelvnek ezt is sikerült felruháznia negatív jelentéssel. Pedig szerintem nem rossz, hogy csupán szökőévente csevegek a kommunikáció folyamatának kedvéért. Cserébe elvárom másoktól, hogy konkrét mondanivaló híján hagyjanak békén. Az emberiség jelentős részének szemében beképzelt állatnak tűnök, akivel nem lehet beszélgetni – ez alkalomadtán még szórakoztat is.
Éktelen zajra ébredtem valamelyik reggel. Fűrészelés és puffogás hallatszott kintről, bentről pedig anya zsörtölődése. „Alig tudott aludni ez a szegény gyerek!” – aggódott, mert a nyolc órakor kezdődő ramazuri előtt fél négykor még nagyban toltam a melót. Aztán elhadarta apának, mi ez az egész: a szomszéd kivágatja a kert végében lévő fáit, mert „zavarják a rigók”. Néhány másodpercig nem tudtam, hogy ez valóság-e, vagy egy hülye álom.
Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.
A közelmúltban két olyan helyzettel is szembesültem, amikor elvileg felnőtt emberek mással adattak át nekem egy szerintük konfliktusgyanús üzenetet. Magyarán szaladtak az óvó nénihez, hogy szóljon már rám, legyen szíves. Ahelyett, hogy közvetlenül velem rendezték volna az ügyet. Próbálom megérteni őket, de nem megy.
Kétféle ember van: az egyik beszél a munkáról, a másik meg csinálja. Többkörös interjúk, monoton meetingek, félórás telefonbeszélgetések, terjengős levelezések… Úgy tapasztaltam, hogy semelyiknek sincs értelme. Mert aki tudja, mit akar rám bízni, röviden és velősen közli. Aki pedig nem tudja, azzal minek csevegni?
A Bükki Nemzeti Park kellős közepén meghúzódó falu messziről pont úgy néz ki, mint a földi paradicsom. Közelről is. Ami a vendégnek adománynak tűnik, azt a helyiek átoknak élik meg. Az erdő az életük, de a természetvédők évről évre egyre jobban kiszorítják onnan őket. Mit csinál ötszáz ember az erdő közepén, ha teljesen magukra vannak utalva? Mi hír Magyarország elfeledett településein? Répáshután jártunk.
Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
