Izé

Előd kiábrándult mindenből, de főleg a közéletből. Elege lett abból, hogy egyre többet kell dolgoznia egyre kevesebb pénzért, miközben a zsidók gazdagodnak, a cigányok bűnöznek, a politikusok hazudnak, a buzik meg felvonulnak. Hát hogy képzelik, miközben az ország és benne az ő sorsa egyre csak hanyatlik?

„Vagy egy hónapig nagyon rossz volt. De aztán megnéztem, és láttam, hogy jó helyen van a gyerek. Utána jobb lett” – meséli ráérősen a talán elgyötört huszonvégi, talán negyven körüli nő. Fejére tapadó, vállig érő hajfüggönye mögül lassan kifújja a cigifüstöt, majd várakozva néz kísérőire.

A nyár utolsó lehelete kicsit forróra sikeredett. Az időjárás majdhogynem trópusi. Ilyenkor az egyetlen hely, ahol az ember elviselhetően töltheti az idejét, a strand. A medence mellett fekve akarva akaratlanul sorstársaimon legeltetem a szemem. Előfordul itt mindenféle ember: idős, fiatal, magas, alacsony, kövér, sovány, fakó bőrű irodai dolgozó, és jó pár napbarnított (szoláriumos) cicababa. Ez utóbbi típusból szemléltem épp egy “példányt”.