Tegyük fel, hogy „átvágtak, mint szart a palánkon”. Tegyük fel, hogy baromi rossz érzés volt. Tegyük fel, hogy megfogadtad: soha többé nem hagyod. Ez a reakció természetes, ám egy idő múlva újra kell gondolnod. Hiszen a cél: főnixmadárként ismét szárnyra kelni a hamvaidból. Hogy megint bízni tudj, mert az élet tulajdonképpen erről szól.
Nem tudsz egyszerre a pillanatba veszni és pózolni. Nem tudsz egyszerre gyertyát gyújtani és adventi koszorút fotózni. Nem tudsz egyszerre enni és #foodporn-t posztolni. Nem tudsz egyszerre szeretni és szivecskéket rajzolni. Úgyhogy dönteni kell, ami nem mindig megy könnyen.
Vannak, akik szüntelenül és kétségbeesetten keresik a másik felüket. Fél almát látnak a tükörben, s egyre barnuló hússal rettegnek, hogy sohasem lesznek egészek. Szó szerint félnek. Hiába szépek, okosak és ügyesek, nem érzik teljesnek a lényüket. Úgy próbálgatják magukra a várva várt messiásokat, mint a mesebeli herceg Hamupipőke üvegcipellőjét a hajadonokra.
Nem az a tipikus magyar mentalitás, amikor a pesszimisták tehetetlenségével, némileg irigykedve szemléled a világot. Hanem az, amikor a saját honfitársaidra egyfajta felsőbbrendűség-tudattal tekintve, viselkedésük okát végtelenül leegyszerűsítve megbélyegzed őket – és velük együtt saját magadat is.
Nem tudsz mindig magadról dumálni – még akkor sem, ha szeretnéd. Muszáj másokról is. Olyanokról, akik éppen nincsenek itt. De képes vagy-e ezt úgy megtenni, hogy ne süllyedj el szégyenedben, és ne köss ki fekvőgipszben, ha ők meghallják mégis?
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
Egy emberi kapcsolat értékét könnyen meg lehet állapítani, nagyjából fél perc alatt. Képzeld el, hogy együtt ücsörögtök valami gödörben, és a másiknak sikerül kimászni belőle. Mit érzel? A módszert ígértem könnyűnek, a választ nem. Abba egy kicsit bele is lehet halni, azt hiszem.
Hatalmas tál gyönyörű meggy pihen a konyhaasztalon. Nem tudhatjuk tehát, hányan vagyunk itthon. Három kétlábú és két négylábú, annyi bizonyos. Utóbbiak nem foglalkoznak a gyümölccsel, előbbiek viszont igen. Ők így reagálnak, ha apró meglepetést találnak valamelyik szemben.
Szépséges rózsatövek mellett sétáltam el. Az egyiken méretes felirat lógott, kissé kacifántos betűkkel. „Ha tudnád, milyen fájdalom mellett tartom rendben ezt a kertet, nem lopnád a virágot” – olvastam végig gyorsan, aztán néhány lépés múlva megtorpantam, és visszamentem.
Három évszakon átívelő ruhahalom hever a lépcsőkorláton, hogy aztán tompa, suhogó puffanás kíséretében a padlón landoljon. Hátranézek a kupacra, s vállat vonok: lejjebb esni már úgysem tud. Elmosolyodom, mert a farmerdzsekiről eszembe jut Svédország, a nadrágról meg Milánó. Majd átlépem, ha arra járok. Nem a két emléket, csupán a színes kis dombot. Most jól van ott.
