Nem tudsz egyszerre a pillanatba veszni és pózolni. Nem tudsz egyszerre gyertyát gyújtani és adventi koszorút fotózni. Nem tudsz egyszerre enni és #foodporn-t posztolni. Nem tudsz egyszerre szeretni és szivecskéket rajzolni. Úgyhogy dönteni kell, ami nem mindig megy könnyen.
„Miért kellett neked paróka?” - kérdeztem régi ismerősömtől, Németh Marcsitól, miután közzétett egy tüsihajas képet a Facebookon. Bevallom, előre megborzongtam a választól. „Mert mellrákos vagyok” - mesélte kertelés nélkül. Aztán még sok minden mást is elmesélt...
Mi kell két ember bensőséges kapcsolatához az őket összekötő szerelmen, szereteten kívül? Elengedhetetlen a kölcsönös tisztelet, a közös életszemlélet, a harmonikus szexuális élet, a pénzügyekhez való hasonló hozzáállás, és a stabil gyakorlati érzelmi intelligencia. Ezek az alappillérek, ezek nélkül rogyadozik a kapcsolat, hiszen ha bármelyik alappillér hiányzik, a kapcsolat mindenképpen borulni fog. A legtöbb ember azt gondolja, hogy a kapcsolat akkor borul, amikor szétválik a páros. Pedig a szétválás már csak a kapcsolat lezárása. A kapcsolat akkor borul, amikor valamelyik fél hosszabb ideje nem érzi jól magát, másra vágyódik. Más partnerre, más programokra, más témájú beszélgetésekre, más szabályokra, más hangulatra.
Miért nem érhet véget egy öleléssel, egy hálakönnyes elköszönéssel? Miért kell, hogy a jó után rossz legyen, aztán meg semmilyen? Miért kell a búcsúnak árnyékot vetnie mindenre? Mert az elengedést így alkotta meg a természet – hogy tátongjon valami fájdalmas benne.
„Részvétem a kutya miatt, gyorsan kell egy másik!” – kaptam az SMS-t azon a márciusi vasárnapon, amikor közzétettem, mekkora veszteség ért: meghalt Snoopy. Más pedig arról győzködött néhány óra elteltével, hogy lelki nyomorék leszek, ha időt hagyok magamnak a szenvedésre. Nos, Bello két hónappal később, tegnapelőtt érkezett. Őt közel tudom engedni magamhoz, de azt a két embert talán már sohasem.
Követett egy szatír a stadionba. Megállt a pálya mellett, egy fa alatt, és a farkát verve bámult, amint futottam. Sokféleképpen meg lehetne fogalmazni az esetet. Sőt, talán inkább hallgatni kellene róla, mert nekem is kellemetlen. De leírom, hátha úgy könnyebb. A kurva anyját az ilyennek!
Ütemesen cuppog a cipőm az ázott salakon. A viharos szél jégdarabokat vág hozzám; vagdalják az arcom. Alig látok a sűrű esőfüggönyben, valami mégis hajt: menni kell előre. A pálya néhány méteres fedett szakaszán emberek állnak, tapsolnak valakinek. Érzem, hogy tök hülye vagyok, amiért ellentmondok a józan észnek. Nem érdekel. Én csak megyek.
Létezik egy képesség, ami nekem nincsen. Vagy talán készség, merthogy születni kell vele. Ügyes helyezkedésnek hívják, és nem egyszerű seggnyalást jelent. Akinek megvan, nemcsak a jól irányzott nyelvcsapásokban kompetens, hanem abban is, hogy megtalálja a célpontnak ideális hátsó felet.
A boldogságot sokszor a másiktól várjuk. Ez egy passzív állapot, gyakran úgy teszünk, mintha csak a külső körülményeken múlna. Pedig nem. A boldogságkutatók már régóta hangoztatják, hogy a boldogságunkért nekünk kell tennünk, aktívan, sokat. Az, hogy a hűtlenséget a partnerre, a rossz kapcsolatra fogjuk, tévút. Ez csak a lelkiismeret-furdalást csökkenti, és legitimizálja az új viszonyt.
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
