Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
Szerintem ez így mindenkinek jobb is... (a kép
innen).
Remegve keresi a szavakat, a tetteket, a mozdulatokat. Azt akarja, hogy neked minél jobban fájjanak. Talán eléd sem lép a sérelmeivel, csupán a hátad mögött hajtogatja képzelt bűnlajstromodat. Mindenkinek kell egy ellenségkép, az övé most te lettél. Csak állsz és nézel, mert nem érted, hogy fér belé ennyi keserűség.
Cipő, a Republic együttes 47 esztendős énekese hétfőn szenderült jobblétre. Ezzel a cselekedettel bizarr módon több új rajongóra tett szert, mint földi pályafutása során bármelyikkel. Vajon az emberi természetnek vagy a közösségi média sajátosságainak köszönhető az exponenciálisan növekvő rokonszenv?
„Syntax error” – adta le a vészjelzést az agyam, mert képtelen volt értelmezni a szemem által beolvasott információt. „Vazze, a Nyíregy tábla után hallucinálok egy hasonlót, csak rövidebb és Wingdings betűtípussal van!” – fogalmazódott meg bennem a gyanú, melynek sosem örülnék, pláne autóvezetés közben.
A hűség az egyik legszebb emberi erény. Bizonyos kultúrákban keményen be is tartatják: halállal büntetik meg azt a nőt, aki ellene vét. A nyugati világ bocsánatos bűnnek tartja ugyan a hűtlenséget, de azért egy elnökjelölt jobban teszi, ha visszalép, ha a sajtó rajtakapja. Kérdés, hogy vajon a hűtlen magatartás a modern társadalom abnormalitásainak egyike, vagy ezt a terhet a génjeinkben hurcoljuk magunkkal.
„A szeméremajkam sálként tekereg a nyakam körül, az emberek pedig röhögve mutogatnak rám az utcán” – mesél visszatérő álmáról egy nő, aki próbálja megértetni a világgal, miért volt szüksége déltáji plasztikára. A beavatkozás nem úri móka, mert a milliós költségeket jobb helyeken az állam állja.
Zsolti elmélyülten fixírozta barna lábfejét, miközben a járdán baktatott. Nem nézett se jobbra, se balra; a fürkésző tekintetek így is elkísérték mindenhova. Hallotta, hogy a közelítő tűsarkak léptei egyre gyorsulnak, majd az utca másik oldalán folytatódnak. „Tőlem aztán nem kell félned…” – gondolta sokadjára, de megszokta már, hogy senkit sem érdekel a „sötét” lelki világa.
