Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.
„Két kisgyerek mellől elmenni hegyet mászni! Ez a fazon sose volt normális…” – állapította meg Dénes, aki mélyen elítélte a felelőtlen embereket. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért hódít valaki havas, jeges, mostoha csúcsokat ahelyett, hogy nyolctól négyig a művileg kellemessé tett hőmérsékletű irodában ücsörögne.
A csók művészet. Sok-sok fajtája ismeretes, és megismerése az ókor óta izgatja az embereket.
„Jól nézek ki, csinos vagyok, dekoratív vagyok! Nem igaz, hogy nem tudsz adni valami melót!” – visítja a telefonba mellettem egy lány a zebra előtti pirosnál. Hajszál választja el a „bottal se” kategóriától, de túlburjánzó önbizalma meggyőzi róla: az emberek most is szépsége miatt bámulnak rá tátott szájjal.
„A szeméremajkam sálként tekereg a nyakam körül, az emberek pedig röhögve mutogatnak rám az utcán” – mesél visszatérő álmáról egy nő, aki próbálja megértetni a világgal, miért volt szüksége déltáji plasztikára. A beavatkozás nem úri móka, mert a milliós költségeket jobb helyeken az állam állja.
„Nem szégyelli azt a csálé csecsét? Nyolcadikban ilyet csak az Afrika c. könyvben láttam a busman nőknél!” A kommentekből ítélve úgy tűnik, az embereknek fogalmuk sincs róla, hogyan kell egy huszonegy esztendős lány mellének állnia. Tele van a világ tökéletesre műtött, tizedmilliméterre egyforma szilikoncicikkel és mértani középpontban égnek meredő bimbókkal, de néha még ez sem elég.
