Remegve keresi a szavakat, a tetteket, a mozdulatokat. Azt akarja, hogy neked minél jobban fájjanak. Talán eléd sem lép a sérelmeivel, csupán a hátad mögött hajtogatja képzelt bűnlajstromodat. Mindenkinek kell egy ellenségkép, az övé most te lettél. Csak állsz és nézel, mert nem érted, hogy fér belé ennyi keserűség.
„Élő adásban káromkodott” – írták Szebeni Istvánról, aki saját karrierje kettétörésének tíz kínos másodpercében éppen otthon durmolt. A médiában így ér utol a végzet: az egyik napon még biztos kenyeret adó, sőt talán dicső pozíciót élvezhetsz, a következőn pedig arra ébredsz, hogy valaki valamiért egy laza bazmeggel kitörölte a múltad, és ellehetetlenítette a jelened.
„Utálatkönyv miért nincsen?” – kérdeztem költői jelleggel, miután kivégeztem néhány lélekemelő Müller Péter-kötetet. A válasz nyilvánvaló, persze: a közönyt és az ellenérzést nem kell tanulni, mert magától is megy az embernek.
„Voltam ám tüntetni a tandíj ellen! Szégyellheti magát, aki nem…” – nézett végig a romkocsma asztaltársaságán Klotild. Csak azért hozta fel a témát, mert epedve várta, hogy megveregessék a vállát, amiért már húszévesen ilyen jó kis érdekérvényesítő állampolgár.
Semmi sem hozza úgy lázba a cicákat, mint ez a kütyü. Széles látószögű kamerával, lassítva, elképesztő minőségben nézhetjük meg a harcot, amit szabad szemmel csupán rohangálásnak érzékelünk.
Óriási szemét meresztgetve élvezi az ízeket. A Madagaszkárból riszáló Julianként ismert állatka titka, hogy aranyos külleme ellenére méregfoga van. Éppen ezért háziállatnak nem ajánlják, bár amint látható, igen könnyű boldoggá tenni.
„Oszt’ te fogol ótatni influenza ellen?” – fordult egyik idős asszony a másikhoz az orvosi rendelő várótermében. „Á, fogalmam sincsen, nem értek én ehhez. Lehet, szélnek eresztem inkább a csirkéimet…” – válaszolta komótosan a kérdezett, mert valami összefüggés rémlett neki a tollasokat és a vírusokat illetően.
