Ütemesen cuppog a cipőm az ázott salakon. A viharos szél jégdarabokat vág hozzám; vagdalják az arcom. Alig látok a sűrű esőfüggönyben, valami mégis hajt: menni kell előre. A pálya néhány méteres fedett szakaszán emberek állnak, tapsolnak valakinek. Érzem, hogy tök hülye vagyok, amiért ellentmondok a józan észnek. Nem érdekel. Én csak megyek.
A boldogságot sokszor a másiktól várjuk. Ez egy passzív állapot, gyakran úgy teszünk, mintha csak a külső körülményeken múlna. Pedig nem. A boldogságkutatók már régóta hangoztatják, hogy a boldogságunkért nekünk kell tennünk, aktívan, sokat. Az, hogy a hűtlenséget a partnerre, a rossz kapcsolatra fogjuk, tévút. Ez csak a lelkiismeret-furdalást csökkenti, és legitimizálja az új viszonyt.
Kétségbeesetten kapkodtam a számítógép előtt. Hajnali öt is elmúlt. Hiába nem álltam fel a jó ég tudja, mióta, sehol sem tartottam a munkával. Egyszerre kellett volna írnom, szerkesztenem meg fordítanom, ráadásul tudtam, hogy néhány óra múlva elutazom. Már azon gondolkodtam, hogy magammal viszem a laptopom, így a kétnapos kirándulásból másfelet végigmelózhatok – hol találok közben szélessávú netet? HOL? –, amikor felébredtem a rémálomból.
Alulírott én - Magyarország huszonöt éves állampolgára - ezúton kijelentem, hogy nekem bizonyos keretek között kurvára mindegy, ki van hatalmon. Nem érzem kötelességemnek a szavazást, és a legkevésbé sem függ a parlamenti bársonyszékekben ülőktől a testi-lelki egyensúlyom, vagy akár a pillanatnyi hangulatom. Legyen, aminek lennie kell. Rátok bízom.
Lábra sem tudott állni és ideje 95 százalékában ágyhoz kötött volt Ella Woodward, akinek az idegrendszerét támadta meg egy ritka betegség. Miután a gyógyszerek nem segítettek rajta, a saját kezébe vette a sorsát. Ma már makkegészséges, és másoknak ad tanácsot.
Háromszázezer forintnyi támogatást ad az állam azoknak, akik nem csupán általános- és középiskolás korukban, hanem a felsőoktatásban töltött évek alatt is magasról leszarták, hogy nyelvet tanuljanak. Még jó, hogy nem vagyok döntéshozó, mert tőlem mindössze tajgetoszi repjegyet kapnának. Csak oda.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
Kedves, vicces és szórakoztató a Coming Out. Csak éppen a melegek világához nincs köze, pedig elvileg hazánk első „buzis” mozijának indult. Azt üzeni, hogy a homoszexualitás egy alapos fejbeütéssel véglegesen gyógyítható: nem kell aggódni, a második odacsapás után sem kattan vissza a gomb, sosem áll többé szőrös popsik látványára a péló.
Antiszociális? Nem. Aszociális? Az sem. Mizantróp? Dehogy! Introvertált? Hát… esetleg, de a köznyelvnek ezt is sikerült felruháznia negatív jelentéssel. Pedig szerintem nem rossz, hogy csupán szökőévente csevegek a kommunikáció folyamatának kedvéért. Cserébe elvárom másoktól, hogy konkrét mondanivaló híján hagyjanak békén. Az emberiség jelentős részének szemében beképzelt állatnak tűnök, akivel nem lehet beszélgetni – ez alkalomadtán még szórakoztat is.
