Hogy vagy? Mi újság? A sablonkérdés mindenkit legalább naponta egyszer utolér. Engem is. Az utóbb időben viszont észrevettem valamit: minél jobban érzem magam a bőrömben, és minél pozitívabb dolgok történnek velem, annál rövidebben válaszolok erre. Az emberi kommunikáció elvárt célja ugyanis mintha többnyire a közös siránkozás lenne.
A legjobb darabokat a Calzedoniában, a legolcsóbbakat az Asia Centerben és a Tescóban találtuk.
Alsógatya, fülszőrnyíró, hi-tech kütyü, ezerdolláros számítógép. Az angol és amerikai portálok több mint egy hónapja szajkózták, milyen ajándékot érdemes apák napjára venni. Itthon le sem tojták az egészet – berzenkedtek, hogy tengerentúli hülyeség. Pedig szerintem aranyos ötlet, úgyhogy a faterom tegnap kapott is csokit meg puszit.
Nem lehet csak úgy fotózgatni jövő tavasztól. A Polgári törvénykönyv ugyanis előírja, hogy engedélyt kell majd kérni az ábrázolandó személyektől a kattintáshoz. Médiamunkásként illene beállnom a fújoló, azerbajdzsáni közállapotokat emlegető sorba. Aligha fogok, mert maga az elképzelés szégyenszemre nekem tök ésszerűnek hat.
Szerintem ez így mindenkinek jobb is... (a kép
innen).
Szepesi Nikolett könyvében hetvenszer fordul elő a „baszás” szó valamilyen formája. Semmi álszenteskedés, semmi sallang. Csak a lényeg – tetszetős narratívával, kiforrott stílusban. A szétfikázott szennykötet meglepett, lenyűgözött és elgondolkodtatott. Ha mindenki, aki ma írónak tartja magát, legalább ilyet tudna letenni az asztalra, az emberek még lopott ötperceikben is olvasnának. Vagy éppen basznának.
A 24 éves Lizzie anorexiája, míg a 28 éves Chris hatalmas túlsúlya miatt került be egy étkezési rendellenességek kezelésével foglalkozó klinikára tavaly nyáron...
A felettem lakó szomszéd villamosmérnök, én pedig a kísérleti nyula vagyok. Mindig hallom, amikor teker valamit a mosdó alatt, olyankor az egekbe szökik a vérnyomásom. Szerintem áramot vezet a vízbe, attól lehetek rosszul. Hát mit csináljak, aranyom?
„Helló! Ti most elváltatok, vagy mi van?” – fogalmaztam meg ezerszer fejben az üzenetet, de végül egyszer sem írtam le. Mert a címzett lánykori nevének visszaköszönéséből, illetve az esküvői képek és a kapcsolati státusz eltűnéséből egyértelmű, hogy igen. A virtuális térben pedig csak örömöt szokás megosztani, bánatot nem.
