Izé

Blikk, Story, Best és Hot! – ezek jelentették a szokásos bulváradagomat. Melléjük csaphatom még a Glamourt, a Joy-t meg a Cosmopolitant, mert nélkülük sem volt számomra élet az élet. Kiskamasz koromtól fogva mindig nagyon vártam a megjelenésüket, most meg olvasatlanul hevernek körülöttem. Mi a fene történt velem?

A radikális szóról zászlóégető tüntetők, vesszen Trianont kiabáló kopaszok és sokcentis fültágítóval torzított cimpájú, agyontetovált fiatalok jutottak eddig eszembe, akiknek tele van a tökük mindennel. Ráadásul szűklátókörűek is szegények. Most, hogy egy barátomtól megkaptam ezt a jelzőt, újra kellett gondolnom az egészet.

Mi a közös Gazsiban, Daniban, Csengben, Musztafában és Abdulban? Mindannyian muffra vadásznak a fővárosi éjszakában, a „nem” szócska pedig az összes nyelven ismeretlen számukra. Megnyerőnek szánt vigyor mögé bújtatott kétségbeeséssel közelítenek feléd, s egyetlen fegyver ellenük a menekülés.

A tojás sokak szemében még mindig a magas koleszterinszint legfőbb felelőse, az érrendszer gyilkosa, amelyet egy rossz koleszterin-lelet kézhezvétele után általában azonnal száműznek az étrendből. Pedig a legújabb kutatási eredmények szerint a tojás korántsem olyan káros az egészségre, mint azt legtöbben gondolják.

Az egyik legelcsépeltebb közhely a külföldi munkavállalást ellenzők körében az, hogy aki másik országban képzeli el a jövőjét, az a könnyebb megoldást választja. Nos, aki elolvassa Erika németországi történetét, aligha gondolja majd ezt, ő ugyanis alaposan megharcolt azért, hogy mostanra elmondhassa: megtalálta a helyét és már tudja, hol a jövője.

Egy német asszony nem akart hinni a szemének mikor elveszett gyűrűjét megtalálta. Már három éve kereste és végül egy krumpliból került elő, amelybe belenőtt.

Apukám éppen annyival idősebb nálam, mint Vajna Tímeánál újdonsült férje, Andy. Ez számszerűsítve harmincnyolcat jelent, ami kispálya Faludy György és Fanny hatvanötös – és furcsamód hitelesebb – magyar celebrekordjához képest. Egy ideje tudatosan próbálom félretenni az előítéleteimet. Basszus, ilyenkor nehezen megy.

„Ennyi?” – kérdeztem hitetlenkedve, miután meghallgattam a lázadó popdíva legújabb számát. Két és fél évig kellett várni rá, de nem lett több holmi közepes rádiódalnál. A tegnap debütált klipben pedig egy kéz alakú melltartó a legdurvább. Azóta is egy százas csomagnyi papír zsebkendő társaságában heverem ki a csalódást.

A Szigeten nem történt semmi. Az a fajta semmi, ami annyira szürke, hogy nehéz róla bármit is írni. A végén „szerencsére” akadt egy baromi rossz élmény: David Guetta az amúgy tök jó számainak békés egymás után pakolása helyett beizzított egy láncfűrészt, és az istennek sem akarta kikapcsolni. Csoda, hogy háromnegyed órán át bírtam hallgatni.