Felnőtt emberek, akik mindennap felelős döntéseket hoznak otthon és a munkahelyen, egyetlen pillanat alatt durcás óvodássá lesznek. Átkapcsolnak se lát, se hall üzemmódba, ha kritika éri őket. Személyük elleni támadásnak veszik, amikor szólnak nekik: valami nem stimmel. És arra a következtetésre jutnak, hogy velük minden oké, csak a világ egyre szemetebb.
Az elsőszülöttek komolyabbak, felelősségteljesebbek, a középsők könnyebben barátkoznak, a legkisebbek fegyvere pedig a báj és a bohóckodás. Ám egyes kutatások szerint a születési rend a fizikai megjelenést, a szexuális orientációt és a betegségekre való hajlamot is befolyásolhatja
Van saját személyi edződ, dietetikusod, stylistod, sőt pszichológusod és alternatív gyógyászod is. De mégis máshoz fordulsz, másnak fizetsz, más tanácsát fogadod meg. Mástól várod el, hogy megmondja, mi a jó neked. Pedig az, aki mindenkinél jobban tudja a választ az összes kérdésedre, veled együtt született. Kevésbé költőien úgy is súghatnám, hogy te vagy az, bazmeg.
Lett már jellegtelen vagy kellemetlen a flan vagy a panna cotta, mert partnere nem a szokásos tejszínt vásárolta? Ne hibáztassa őt ezért, aki a tejszínek világában el akar igazodni, kénytelen a Magyar Élelmiszerkönyvet betanulni. És azt még akkor sem fogja tudni, melyik habtejszínből nem lesz hab sohasem. Most mindent megmutatunk.
Ma meg fogok bántani valakit. Úgy érzi majd, hogy beletaposok a lelkébe, ráadásul megkérdőjelezem a szakmai felkészültségét. Elmenekülhetnék a helyzetből kegyes hazugsággal, vagy fülemet-farkamat behúzva, egyetlen szó nélkül. De az a két út sajnos számomra nem járható. Inkább őszintén beszélek – még akkor is, ha garantált a fájdalom.
„Leszarom a bankot, inkább rocksztár leszek!” – újságolta az egyik. „Nem engednek el egyetemre a munkahelyemről, pedig végre azt tanulom, ami az álmom. Felmondok!” – közölte a másik. Mindketten a barátaim. Huszonéves lányokról van szó, akik a hagyományos elvárásokra fittyet hányva, környezetükkel és saját magukkal is megküzdve vállalják: másra vágynak, mint néhány éve vagy akár hónapja. Megkattantak? Talán, de én bírom az ilyen arcokat.
A recept egyszerű: fogd a telefonod, majd (ne) villantsd a pofádba a vakut. Közvetlenül vagy tükörből is jó. Utazáskor pedig még véletlenül se nyomd idegenek kezébe a fényképezőt azzal a szöveggel, hogy „photo, please”, ha kartávolságból bármilyen nevezetességnél meg tudod magadat örökíteni. A „selfie” igazából nem arról szól, hogy milyen vagy – hanem arról, hogy milyennek szeretnél látszani.
Mindenki B.J.-je akár sziporkázóan vicces, meghatóan esetlen, gyengeségeit bátran vállaló öregcsaj is lehetne, akinek történetei reményt nyújtanak az élet útvesztőiben nehezen boldoguló nőknek. Ehelyett két lábon járó közhelygyűjtemény – afféle megelevenedett sztereotípia-halmaz, akinek nincs munkája, más neveli a gyerekeit, és folyton azon jár az esze, hogyan tudna egy minél rendszeresebben használható farokra szert tenni. Helen Fielding legújabb kötetéből, a Mad About The Boy-ból legalábbis ez derül ki.
Bár a naptár nem mérvadó az életemben – tökmindegy, elseje van-e vagy tizenhetedike, szerda vagy péntek –, a szilveszter mégis egy pillanatnyi megállásra késztet. Főleg akkor, ha minden eddiginél eseménydúsabb, káprázatosabb, fantasztikusabb, tehát szuperebblatívuszokért kiáltó esztendő áll mögöttem. Elképesztő utat jártam be fejben és kilométerben.
Egy-egy álompártól minden évben el kell búcsúznunk, de idén rekordszámú kapcsolat ért véget Hollywoodban. Szakítottak öregek és fiatalok; megingathatatlannak hitt párok és friss házasok; finom lelkű színművészek és bulvárban edződött celebritások.
