Talán te is azok táborába tartozol, akik nyár után már nehezen kezdenek neki a sportolásnak? Nem is csoda, hiszen minél hamarabb sötétedik vagy hidegebbek lesznek a napok, annál kevésbé szeretünk kimozdulni otthonról. Pár jó tanáccsal, ugyanolyan fittek lehetünk ősszel és télen is, mint a napsütéses, nyári, meleg napokon.
Éktelen zajra ébredtem valamelyik reggel. Fűrészelés és puffogás hallatszott kintről, bentről pedig anya zsörtölődése. „Alig tudott aludni ez a szegény gyerek!” – aggódott, mert a nyolc órakor kezdődő ramazuri előtt fél négykor még nagyban toltam a melót. Aztán elhadarta apának, mi ez az egész: a szomszéd kivágatja a kert végében lévő fáit, mert „zavarják a rigók”. Néhány másodpercig nem tudtam, hogy ez valóság-e, vagy egy hülye álom.
Rékasi Károly egy megkergült középkorú férfi, aki a farka után menve kilépett a közel harmincéves házasságából. Pikali Gerda egy gátlástalan, gaz csábító. Détár Enikő pedig a hoppon maradt mintafeleség, aki egy ország sajnálkozásának közepette próbál talpon maradni. A botrányt kiáltó népítélet szerint legalábbis. De miért lenne minden ennyire fekete-fehér?
Ezzel a címmel közölte gondolatait egy tehetős családból származó fősulis lány, Rachael Sacks. Azon húzta fel magát, hogy bevásárláskor a pénztáros az előtte sorban álló vásárlóval becsmérlő pillantásokat vetett a felső-középkategóriás táskájára, s őt méregetve megbeszélték, milyen derék dolog magánintézmény helyett az állami iskola. Most az egész világ a tollas fruskát utálja. Szerintem meg érdemes elgondolkodni azon, ami bántja.
Eddig sosem éreztem késztetést arra, hogy rendszerezzem a feministákkal kapcsolatos gondolataimat. Főleg azért, mert sokan vannak. Nemcsak a feministák, hanem a gondolataim is. Egy közelmúltbéli eset azonban megugrotta az ingerküszöbömet. Vigyázat: aki szakirodalmi érvekkel alátámasztott fejtegetést vár, inkább most kopjon le, mert szövegcsináló és médiafogyasztó szemszögből figyeltem az egészet.
Csúnyán beszélek. Nem nagyon; talán csak azt hangoztatom a kelleténél gyakrabban, hogy „faszom”. Nem szégyellem, de nem is dicsekszem vele. Az egyetlen dolog, ami zavar a közönségesnek bélyegzett szavakkal kapcsolatban, hogy álszent módon viszonyul hozzájuk egy csomó ember. Most mondanám, hogy leszophatnak, de lányként ez kevéssé elegáns, lássuk be.
„Valaki kolbászt eszik…” – szimatoltam a levegőbe a Krakkóból hazafelé igyekvő buszon, ami majdnem ott hagyott. „Á, ez szerintem csak a lábam!” – vágta rá útitársam, aki épp akkor vette le a cipőjét. Szóval ennyit gyalogoltunk Lengyelország második legnagyobb városában, és élveztük minden egyes percét. Na, jó, majdnem mindet, de bevallom a rosszabbakat is.
„She’s got the look!” – motyogtam vidáman a fülembe dübörgő Roxette-sláger refrénjét, jobb kezemet a magasban tartva, a ballal meg magam előtt metálvillát rázva. A szomszéd néni elég furcsán nézett, de nem sokáig láttam. Mert a lábam gyorsabban vágtatott alattam, mint valaha. Életemben először önszántamból futottam, s ennek éppen egy hónapja.
Úgy gondolod, hogy a diplomád lófaszra sem jó? A nyelvvizsgáddal pedig kitörölheted a popód, mert éles helyzetben csak makogni tudsz? Mielőtt világgá kürtölnéd a panaszáradatod, jusson eszedbe: minden egyes papírod pontosan annyit ér, mint te. Nem többet, de nem is kevesebbet.
