A felettem lakó szomszéd villamosmérnök, én pedig a kísérleti nyula vagyok. Mindig hallom, amikor teker valamit a mosdó alatt, olyankor az egekbe szökik a vérnyomásom. Szerintem áramot vezet a vízbe, attól lehetek rosszul. Hát mit csináljak, aranyom?
„Helló! Ti most elváltatok, vagy mi van?” – fogalmaztam meg ezerszer fejben az üzenetet, de végül egyszer sem írtam le. Mert a címzett lánykori nevének visszaköszönéséből, illetve az esküvői képek és a kapcsolati státusz eltűnéséből egyértelmű, hogy igen. A virtuális térben pedig csak örömöt szokás megosztani, bánatot nem.
Kedves szatír! Miután péntek délután a nyílt utcán kellett félreugranom a combomra célzott kéjsugarad elől, remélem, nem bánod a tegező formulát. Egyébként sem úgy tűnt, mintha bármit is bánnál. Legföljebb azt bántad volna, ha senki sem látja bőszen játszott egykezes szonátád.
Már kisgyermekkorban anyának készülünk? Milyen egy kölcsönös szereteten alapuló kapcsolat?
Remegve keresi a szavakat, a tetteket, a mozdulatokat. Azt akarja, hogy neked minél jobban fájjanak. Talán eléd sem lép a sérelmeivel, csupán a hátad mögött hajtogatja képzelt bűnlajstromodat. Mindenkinek kell egy ellenségkép, az övé most te lettél. Csak állsz és nézel, mert nem érted, hogy fér belé ennyi keserűség.
Miért hallgatunk a hangulatunkhoz illő zenét egy szerelmi csalódás után?
„Nem adom a pasimat!” – sziszegte fogai között Lejla, s gyanakodva pislogott mindenkire, aki szóba állt választottjával. Szerette volna elhinni, hogy kelendő az ő mackókája. Úgy érezte, párkapcsolata az egyetlen vagyona; márpedig csak az lehet igazán értékes, amit más is annak tart.
„Én aztán kimaradok belőle!” – legyint Friderika, amikor megcsapja orrát az összefonódó emberi sorsok által termelt fekália semmivel össze nem téveszthető szaga. Amikor viszont megint belerángatja valaki a bűzölgő barnamártásba, a következő kérdést teszi föl magának: mi számít egyáltalán kavarásnak?
