„Was?” – pislogott Jé, miután egy itteni kamasz közölte vele, hogy a homoszexualitás választás kérdése, de inkább betegség. És aki meleg, inkább éljen heteró kapcsolatban, mert gondolnia kell a környezetére is.
„Hát persze, hogy megérdemlem!” – vághatod rá némileg sértődötten. Pedig ha boldog lennél, eleve nem sértődnél meg. Nekem például volt egy csomó abszolút igazságként elfogadott előfeltételezésem a világról, ami alapjában véve megakadályozta, hogy az legyek, viszont egyre sértődékenyebbé tett.
Talán „szeretetből” csinálják. Talán nem is tudnak róla. De ott vannak a közeledben, és folyton azon munkálkodnak, hogy rombolják az önbizalmadat. Pedig csak azét lehet, aki hagyja.
Kezdjük ott, hogy méltatlan helyzet szerintem nincsen. Azért írtam idézőjelben. Mindennek oka és célja van, amit meg kell élned. Erről szoktak megfeledkezni a díszbarátok és az önjelölt guruk, akik kézzel-lábbal ösztönöznének a továbblépésre. Márpedig erőnek erejével nem léphet tovább, aki nem áll készen.
Öt izé, hat akármi, hét kárikittyom. Könnyen fogyasztható női anyagok tizenvalahány perc alatt, futószalagon. Megírtam belőlük legalább kétezer darabot. Azt hittem, az ötletek egyszer majd elfogynak, ám egy e-mail piszkozatban még mindig végiggörgethetetlenül sok vár a sorára. Mégsem érdekel olyan munkalehetőség, ahol ez lenne a feladat. Merthogy…
Ironikus, hogy az a nemzet akar vasfüggönyt emelni a többi ellen, amelyiknek a tagjai elképesztő korlátokkal élnek a fejükben. Olyanokkal, amik a világ végére is elkísérik őket, hogy aztán ott lehessen okot találni az elégedetlenkedésre.
Hogyan látod magad öt év múlva?” – kérdezték tőlem. „Boldognak. Úgy, hogy azt csinálom, amit szeretek” – vágtam rá teljes természetességgel. Szerintem nyilvánvaló volt a válasz, az asztal másik végéről viszont úgy néztek rám, mint valami eltévedt E. T.-re.
Nálam valami fordítva van bekötve. Sosem bírtam felfogni, hogy az emberek nagy része miért nem mondja ki egyszerűen, amit gondol és érez. Ráadásul feltételezi, hogy mindenki más is ugyanígy van ezzel, így ők együtt egy elfojtásokkal teli, művigyorral terhes társadalmat hívnak életre.
„Az embernek csak háromszázaléknyi szabad akarata van, de az pont elég arra, hogy az egész életét elbassza” – hallottam egyszer, s azóta is sírva-röhögve elmélkedem rajta. Vajon hol kezdődik az a bizonyos nagy könyv, és hol végződik a szabad akarat?
