„Tanárnőnek tisztelettel jelentem, az osztály létszáma huszonkilenc, egy fő hiányzik” – hadarta Márk engedelmes hetesként az erkölcstanóra elején, majd a „hol van már megint?” kérdésre szemrebbenés nélkül hazudta: beteg szegény. Noha a lógós nebulót öt perccel azelőtt az iskolával szomszédos kisbolt mögött látta cigizni.
„És a másik egy százalék?” - kérdezte a könyvelőm így adóbevallás idején. „Hát az inkább maradjon a NAV-é…” - válaszoltam félmosollyal és őszintén. Mert bár reformátusnak kereszteltek, nincs az az egyház, amelyiknek akár egy fillért is adnék. A hit ugyanis számomra sokkal összetettebb jelenség.
Tizennyolc cikk két nyelven - „mindössze” ennyit kértek tőlem holmi háromsoros, sok címzettes válaszlevélben. Mondanom sem kell: tök ingyen. Ha napokon belül teljesítem, csöppnyi esélyt kapok egy talán létező pozíció betöltésére. Vagy egy leszek a több tucat palimadár közül, akik örömmel biztosítják a potya tartalomhegyeket.
Ha összedobsz egy blogposztot, újságírónak nevezheted magad. Kedvenc dalod refrénjének megértésekor átfut az agyadon, hogy fordítónak kellene állnod. Pontosan kettévágott zsömléd pedig a mérnöki pálya lehetőségét villantja fel előtted. De „online marketing specialistának” szegődni a legkönnyebb, mert ahhoz csak Facebook meg Google szükséges.
Négy patinás egyetemünk kommunikáció tanszéke egy emberként, közös állásfoglalásban jelentette ki: azért van szükség képzésük állami finanszírozására, hogy az újságírók ne nevezzék Bayer Zsolt módjára „kártékony állatoknak” a cigányokat, hiszen az roppant szakmaiatlan.
„Hát… éppenséggel megpróbálhatjuk együtt” - morfondírozott magában Zsanna, unott pillantást vetve az őt napok óta randimeghívásokkal bombázó fiúra. A srác nem volt ronda, kinőtt mind a két keze és lába, utóbbi között pedig remélhetően használható szerszámot tartott. Innen végül is egyenes út vezethet a boldogsághoz.
„Sok hülye!” – gondolta a világvége estéjén Szidónia, mintha elfelejtette volna: néhány hónappal ezelőtt ő is azt fontolgatta, mi legyen az utolsó vacsora. December elején viszont világossá vált, hogy nem telik a tervezett pezsgőre és kaviárra, így inkább hagyta magát elterelni spirituális irányba.
„Október óta mindig szembejön egy karácsonyfa! Milyen gusztustalan, Amerika-majmoló, népbutító, vásárlásra ösztönző ideológia! Takarodjon, aki kitalálta!” – háborgott a fényárban úszó bevásárlóközpont kellős közepén Gerzsonka.
„Mindennap órákig dumáltunk. Igaz, a végén ugyanarról századszor… Most pedig egyszerűen nincs mit mondanom, szóval hetek óta nem keresem, nem hívom. Szörnyű ember vagyok?” – szegezi nekem a kérdést Borka, miközben zsebre dugott kézzel mered a távolba.
