Izé

Köszönöm! Így már el merek menni a kocsmába.

Szólhattál volna a videó végi ordibálásról, vagy legalább tag-gelhetted volna!

Gondolom, a (d)besztkárt-ról nem sokan hallottak ;)

Vérbeli kétharmad vagy... Gratulálok.

Mondjuk nekem Picasso egyes dolgai tetszenek, és értékelem a tudását, mert fiatalkori képein látszik a profizmus, valóban vannak olyan képei, amik csak azért lettek drágák, mert Picasso. De az elmúlt száz évben nem az a művészet, hogy valaki szépen fest, mármint a festményeknél, hanem attól művészet, hogy el tudja adni. Vagy felkapják halála után. Bár a régi képeket sem gondolom mind, művészi alkotásnak, pusztán azért, mert csodálatosan le tudta festeni a festő, azt amit akart. Inkább ipari munka, mivel fénykép nem volt. És akkor a középkori förtelmekről ne is beszéljünk. Leginkább talán az a művészi, amit én magam annak tartom, ami ad valami érzést, élményt.

Na de így vagyok én, pl. Pollockkal. Egy fillért nem adnék érte, vagy ha véletlenül tetszene is, akkor is max. 5 ezret, hogy fedezze a festék árát. De a képei ára, azért jól jönne.

vagy: http://vasarosnameny.fidelitas.hu/multimedia/valtozas2006.gif

"5. Be kellene vezetni a családi felelősséget: 18 éves korig (de akár lehet 24 is), a bűnelkövető közvetlen hozzátartozóit is büntetni valamilyen módon, ha azok nem próbáltak a tőlük elvárható módon hatni a bűnelkövetőre."
A 18 év felettivel nem értek egyet. Ha valaki nagykorú, akkor már egymaga dönt az életéről, ő a felelős azért, amit tesz, minden helyzetben.
A 18 év alattinál viszont maximálisan okés, amit felvetettél.
Sőt, én azt tenném, hogy a 14 év alatti elkövetők esetében nem a gyereket büntetném, hanem a nevelőjét. (Meg részben ugyanezt alkalmaznám a 14 feletti esetén is.) Ha a gyerek megver valakit, azt úgy értelmezném, mintha a nevelője (szülő, stb.) tette volna ezt, és azért ítélném el. Plusz ráhúznám még a kiskorú szándékos veszélyeztetése címkét is, mint súlyosbító körülményt.

Lehet, hogy ez brutálisan hangzik, de úgy kell gondolnia az illetőre mintha meghalt volna. Szabályosan meg kell gyászolnia az elvesztését, le kell zárnia véglegesen a vele töltött időt. Tudatosítania kell magában, hogy ezen már nem lehet változtatni, de az élet megy tovább, ettől még nincs vége. Mindenképpen meg kell próbálni kívülállóként szemlélni a dolgot. Segíthet, ha a lehetőségekhez mérten megpróbálja minél objektívebben végiggondolni, hogy mi volt a jó, mi volt a rossz vele, mit lehet köszönni az együtt eltöltött időnek, mit lehet tanulni a kapcsolatból. Tudatosítsa magában, hogy ha most vége is van, így is sokat nyert a kapcsolattal (ha mást nem, hát tapasztalatot), megérte belevágni, nem volt "elvesztegetett" idő, de most ideje tovább lépni. Ha elkezdi ezt tudatosan elemezni magában, akkor egyrészt a "haszonra" fog koncentrálni, amit a kapcsolattól kapott, nem pedig a veszteségre, másrészt egy idő után képes lesz analitikus, kívülálló szemmel viszonyulni a dologhoz, nem pedig a boncasztalon fekvő érintettként...

Amit a többiek írtak, az is nagyon igaz, hogy pl. nem szabad a dühöt, sértődöttséget, bosszút táplálni, mert az amellett, hogy stresszt okoz, csak azt eredményezi, hogy még tovább fogja foglalkoztatni a dolog. Nem szabad mazochista módjára sem mindig a közös emlékeken merengeni, a kezdeti időszakban egyszerűen kerülni kell minden olyan helyet, tárgyat, élményt, ami az elvesztett személyre emlékezteti. Ezért is jó, ha teljesen új dologba kezd (hobbi, munka), talál magának valami komolyabb célt, aminek az elérése leköti, és új perspektívát kínál neki, esetleg elköltözik a közös lakásból, stb. Az új kapcsolatot szerintem addig nem szabad erőltetni, amíg a régit nem zárta le, mert abból csak az lesz, hogy az új partnerben is a régit fogja keresi, és így nem fog tudni elszakadni a "szellemétől".

Indexhez is eljutott:
http://index.hu/belfold/2013/06/14/felmondanak_a_tulszamlazo_belvarosi_etteremnek/